14. Fejezet

Fél tíz és Ah Ri még midig nem ért haza, Myung Soo pedig már nagyon feszült… Nem akarja, hogy ilyen sok időt töltsön együtt Tae Woo-val, mert így csak közelebb kerülnek egymáshoz, míg tőle egyre távolabb, és távolabb. Már az is elég sokkhatásként érte a fiút, hogy gyerekkori barátok és egy bizonyos ígéret miatt jött vissza, erre meg ilyen hosszú ideig randiznak, ráadásul még jól is érzik magukat?

- Ezt nem hiszem el! – állt fel, mert már nem tudott tovább egy helyben ülni; az, hogy otthon várt, amíg lakótársa jól érzi magát nagyon nem tetszett neki. Arra gondolt, hogy elmegy, és felszed egy csajt, aztán pedig haza viszi, hogy féltékennyé tegye a Ah Ri-t – már, ha az lesz; de amikor ott tartott volna, hogy elcsábítsa az elég ittas állapotban lévő lányt, az ösztönei azt súgták hibát követ el, szóval felállt, és otthagyta őt. Csalódottan lépett ki a szórakozóhelyről – tudomásul vette, hogy az egyetlen lány, aki lázba tudja hozni, az csak az a valaki lehet, aki most épp egy másik sráccal érzi jól magát egy puccos étteremben, amit ő sosem tudna megfizetni.

Beült egy bárba, és addig ivott, míg el nem fogyott minden pénze, amikor azonban megpróbált felállni úgy terült el a földön, mint egy nagy krumplis zsák; a pultos azonnal a segítségére sietett.

- Haza tudsz menni, vagy hívjak fel neked valakit? – kérdezte tőle, s reménykedett benne, hogy a szavak el is jutnak a címzetthez; kicsit megnyugodott, amikor Myung Soo válaszolt neki.

- Nem hiszem… - dőlt rá a pultra. – Felhívná azt a valakit a telefonommal, aki Béka névvel van benne? – nyöszörögte. Gyomra fel-le liftezett, s úgy érezte azon nyomban oda tudna rókázni, de még tartotta magát.

A fiú sosem bírta az alkoholt, akárhányszor ivott mindig olyan pocsék lelki állapotban volt, hogy csak az alkohol segíthetett neki – vagyis ezt gondolta, de aztán megvilágosodott, hogy ez sem használ, csak rosszabb lett a helyzete, mert most már nem csak lelkileg volt beteg, hanem a teste is tiltakozott.

- A csaj azt mondta, mindjárt itt van! – hajolt hozzá a férfi, hogy tájékoztassa őt. A fiúnak azonban kedve támadt volna elsüllyedni szégyenében. Tudta, hogy most leírta magát a lány szemében – lerészegedett. Ennél szánalmasabb dolgot még sosem tett meg egy ember miatt sem; csak az anyja halála okozott neki ekkora lelki fájdalmat.

- Myung Soo! – hallotta meg ezt az édes aggódó hangot, amire azonnal felkapta a fejét – vagyis csak akarta, mert úgy megszédült, hogy inkább visszadöntötte kobakját a hideg felületre. – Jól vagy? – hallotta meg közelebbről a hangot, amit egy angyaléhoz tudott volna hasonlítani. Ahogy lakótársa végigsimított hátán, érintése helye bizseregni kezdett, s jóleső melegség öntötte el egész testét; még a hányingere is elmúlt egy pillanatra.

- Nem igazán… - lehelte.

- Gyere! Hazaviszünk. – ekkor fogta fel, hogy nem egyedül jött. Hát persze, egy igazi férfi sosem hagyná, hogy a leendő felesége egyedül istápoljon egy részeget; most még jobban csalódott, mert már ellenfélnek sem tekinthető. Ezzel a tettel teljesen leírta magát Tae Woo szemében is, s ezt pontosan tudta ő is – elszúrta, mint mindig, ha Ah Ri-ról van szó.

- Rendesen kiütötted magad… - nyúlt karja alá a nyakkendős ficsúr. „Annyira nem is ficsúr…” – suhant át ez a gondolat agyán. – Na, gyere! – kezdte el kifelé vonszolni a kocsijához, beültette a hátsó ülésre, és nem csak maga az ittas állapotban lévő lepődött meg, amikor a lány beült mellé, hanem a sofőr is. – Nem akarsz inkább előre ülni?

- Nem. Ha rosszul lesz, akkor csak nem szeretnéd, hogy lehányja a méregdrága kocsidat… - mosolygott régi barátjára.

- Inkább hagyod, hogy rád menjen a gyomra tartalma? Ne hülyéskedj… ülj előre és kész! – nézett át az ülés felett Tae Woo, azonban amikor meglátta, hogy vetélytársa jövendőbeli felesége – tervei szerint – vállára hajtotta fejét, s a lány elmosolyodott, inkább beindította a motort, s hazavitte őket. Egész úton lopva a visszapillantón keresztül fürkészte a két delikvenst.

Ah Ri átölelte Myung Soo vállait, és simogatni kezdte annak hátát, aki csak elmosolyodott a jóleső bizsergés miatt, s felsóhajtva fúrta orrát a lány nyakába. „Mint egy kisgyerek…” – gondolta a lány, s el sem hitte, hogy épp ápolónőt játszik. „De vajon miért ivott ennyit?” – igazította meg az alvó fiú haját, miközben az idősebb fiú fájdalmas tekintettel figyelte őket a tükörben.

- Megérkeztünk. – szólt hátra szomorúan; ennyit változtak volna az ő Ah Ri-ja érzései az évek alatt, amíg ő csak rá gondolt? Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban, megküzd a lányért, de mindenképp fair módon. A hátsó ajtóhoz sétált, és nagy nehezen sikerült kiszedniük a szundító egyedet, feltornáztak vele a lépcsőn, majd végül ledöntötték a kanapéra. – Ah Ri-yah… biztos, hogy itt akarsz maradni egy részeggel? Nálam aludhatnál, és holnap reggel visszajöhetnél, amikor már teljesen józan.

- Nyugodj meg Oppa! Nem ártalmas. – mosolygott fel a másikra az alvó mellett guggolva. – Itt maradok, ha szüksége lenne rám.

- Aggódom érted… ha egy férfi részeg, akkor…

- Oppa. – állt fel a lány. – Meg fogom oldani, ne aggódj annyit. – ölelte meg, s ezzel azon nyomba sikerült lenyugtatnia.

- Akkor… én megyek… - mondta robotszerűen ezeket a szavakat. Annyira rég vágyott már a lány ölelésére, hogy most amint megkapta egyenesen sokkot kapott tőle – valóra vált egy vágyálma. – Kitalálok egyedül is, de ígérd meg, hogy felhívsz, ha történik valami! – simította meg arcát mutatóujjával, miközben mosolygott.

- Ki mást hívnék? – bokszolta vállba az idősebbet, aki egy homlok puszi után távozott is a lakásból. – Miért ittál ennyit, hm? – ült le a földre a fiú mellé, aki erre a kérdésre felnyitotta a szemét, s belefúrta tekintetét a lányéba.

- Mert… - de nem tudta kimondani, azokat a súlyos szavakat. -… unatkoztam, de nem volt kedvem lefeküdni valakivel… - fordította el a tekintetét. Csalódott magában. Úgy tűnik a mai éjszaka már csak ilyen; mindenki csalódik.

- Értem… - hajtotta le fejét a lány, majd felállt, hogy otthagyja lakótársát, de Myung Soo hideg ujjai megállították őt, amikor csuklója köré fonódtak.

- Nem is ezt akartam mondani… - sóhajtott fel, miközben visszahúzta a lányt maga mellé.

- Akkor mit? – hangjában egy kis csalódottság csengett – csak egy kicsi? Ugyan! Csöpögött belőle!

- Tudod… vannak emberek, akiket akaratuk ellenére is egymás mellé sodor a végzetük. – ugyan egy kicsit akadozott a beszédben, mert még mindig elég ittas állapotban volt, de azért tisztán kilehetett venni, azt, amit mondani akart. – Még akkor is találkoznak, ha nincsenek felkészülve rá… értesz?

- Bár elég szaggatottan beszélsz, de most vagy először tényleg őszinte hozzám, szóval azt kell, hogy mondjam… magyarázd el! – hajolt közelebb, hogy jobban halljon.

- Hah. – sóhajtott. – Olyan nehéz ezt elmondani… - emelte tekintetét a plafonra, mert úgy érezte, ha tovább nézi lakótársa gyönyörű barna szemeit, elfelejt beszélni is. – Amikor bezárod a szíved, felkészülsz rá, hogy többet nem fogod megnyitni senkinek, de aztán jön valaki, és úgy érzed… életedben először nyitni szeretnél a másik felé, meg akarod próbálni, de egyszerűen képtelen vagy rá, mert már annyira hozzá vagy szokva az érzéketlenséghez, hogy nem tudsz mit kezdeni a valódi, tiszta érzelmekkel. – nézett megint a vele szemben ülőre, biztatást várva, hogy érti őt, szóval a hallgató fél bólintott, így folytatta. – Ilyen helyzetben vagyok most. Meg szeretném próbálni, de valami mindig közbeszól, és én elszúrom. Nem tudom hogy kéne csinálnom, mert…

- Még sosem próbáltad? – fejezte be a gondolatmenetet Ah Ri. – Te sem tudsz nyitni mások felé, mint én? – a fiú megrázta a fejét, és csodálkozó tekintettel figyelte a lány arcának minden apró kis miniméterét. – Nekem az miatt van, amit a családommal kapcsolatban mondtam… - hajtotta le a fejét.

- Mikor? – kérdezett rá azonnal.

- Amikor söröztünk itt… nem emlékszel rá? – kérdezte csalódottan a másik.

- De… emlékszem… - ült fel lassan, és a lányra meredt. – Remélem, tudod ki felé szeretnék nyitni… - belenézett a lány nagy szemeibe, amik úgy csillogotak, mint még soha, s amikor bólintott, Myung Soo megnyugodott. Végre valami előrelépés. Csak az a kérdés, hogy Ah Ri készen áll-e rá.