Sziasztok!
Elérkezett a várva várt pillanat... MYUNG SOO MEGÉRKEZETT!!! *-* Csak én vagyok ilyen izgatott? :)
Olyan sok dolog történt ez alatt a három nap alatt
Ah Ri-val, hogy azt sem tudta merre kapja a fejét. Leginkább azért, mert sehogy
sem tudta elérni Baekhyun-t bárhogy is próbálkozott, s ez kikészítette őt.
Hiszen a fiú gyakorlatilag nem szakított vele,
egyszerűen csak elküldte őt. Ugye nem szakított vele? Sehogy sem tudta a
helyére raknia a dolgokat, s minél többet gondolkodott rajta annál inkább
összekuszálódott minden. Lényegében ezért akarta végre elérni barátját, hogy
megkérdezze tőle, és hogy tisztázza vele az egész szituációt. Azonban nem úgy
tűnt, mintha Baekhyun hajlandó lenne bármiféle indíttatást is mutatni arra,
hogy beszéljenek.
Mire észbe kapott a telefonja mellett töltött percek
órákká, majd végül napokká váltak, s már el is jött a csütörtök reggel. A
reggel, amitől annyira retteget. Hisz egész nap számíthatott arra, hogy Myung
Soo felbukkan, és lényegében akármelyik pillanatban becsöngethet az ajtaján. Ő
pedig még csak el sem döntötte, hogy hogyan viselkedjen vele. Csapja be az
ajtót? Engedje be? Vagy esetleg hallgassa meg és utána küldje el, de csak az
ajtóban állva? Nagy dilemmák előtt állt, s mindennek a közepében még a Kávézója
is egy válságos időszakot élt át.
Az egyik volt alkalmazottja eljutatta a citromos
csokoládétortájuk titkos receptjét a konkurenciának, és jelenleg a jogokért
kell megküzdenie. S ez mind az alatt történt, amíg ő az Államokban volt barátjával.
Egy kész katasztrófára ért haza, és még hozta is magával a bajt, hisz ennyi még
nem volt neki elég.
Mostanság sokat gondolkodott azon, hogy bárcsak
visszamehetne az időben, és még csak Myung Soo közelébe sem menne. Minden ott
kezdődött, amikor megnyitotta a szívét. Minden Vele kezdődött el.
Hibáztathatná mindenért a Jégherceget, de igazából
nem teszi, legalábbis nem szándékosan. Mert a lelke mélyén tudja, hogy előbb
utóbb a szíve úgy is megnyílt volna valakinek. S ha akkor és ott nem is Myung
Soo-nak, de valahol a jövőben biztosan találkoztak volna. Mert a végzetet
nagyon nehéz elkerülni – ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor egyszerűen csak
lehetetlen -, abban pedig nagyon is tisztában volt, hogy Myung Soo a végzete.
Tagadni kár volt – azok után, hogy egy több milliós külföldi városban
összefussanak az utcán szinte az első nap, az bizony nagyon sok mindent
bebizonyít. Ráadásul, ha a második harmadik találkozásuk már megtervezett lett
volna, akkor talán ez még meg is cáfolná az egészet, de a döbbenet a fiú arcán
elárulta, hogy ő sem számított rá, hogy újra összefutnak.
Ráadásul a találkozásuk is… mondhatni a sors intézte
úgy, hogy ők találkozzanak. Ugyanis aznap, amikor a fiú először lépett be a
kávézóba, nem is kellett volna Ah Ri-nak dolgoznia, hisz szabadságot vett
ki, csak épp beállt, amíg Seo Hee meg
nem érkezik a találkozójukra.
Visszagondolva arra a napra mindig mosolyognia kell.
Hisz belegondolva mennyire ideges volt, amiért Myung Soo őt figyelte az
asztalától szüntelenül, s hogy rohant el, mert megijedt – nagyon viccesnek
találta.
Ezalatt a gondolatmenet alatt újra tárcsázta
Baekhyun számát, háromszor kicsörgött, de aztán sípolni kezdett jelezve, hogy a
fiú megszította a hívást. Ez jobban fájt neki, mintha felvette volna, s azt
mondta volna, hogy „hagyj végre békén!”
- Mégis hol lehetsz most? – rágcsálta körmeit
aggódva. S, ha csak tudta volna, hogy barátja abban a pillanatban hol tartózkodik
talán még sírógörcsben is tört volna ki. Valószínűleg ez volt az egyetlen
indok, amiért Baek nem vette fel a tekefont. Nem akarta, hogy Ah Ri megtudja mi
folyik jelenleg az életében. Nem akarta, hogy részese legyen; nem akarta, hogy
végig nézze. A fájdalom, ami elöntötte a szívét csak rosszabbá tették a
helyzetét, hisz minden percben fel akarta hívni s lányt, és elmondani neki
mennyire sajnálja, amit mondott, és hogy mennyire szereti, de mégsem tette meg.
A világ semmi pénzéért nem szerette volna, hogy ekkora fájdalmat, és gyászt
hagyjon maga után. Akkor inkább a szakítás fájdalmát választotta. talán néhány
hét múlva már nem is fog neki annyira fájni, hogy elment; ez az egyetlen
gondolat lebegett a szemei előtt, miközben újra és újra megszakította a
hívásokat. Feláldozni a saját boldogságát, valaki másért… ez volt az amit
mindig csinált. Mondhatni a vérében volt, hogy így tegyen. Azonban ahogy az
lenni szokott, mindig azok az emberek járnak a legrosszabbul, akik a legtöbb
áldozatot hozzák meg másokért – ezt már olyan rég megtanulta, de még sem tudott
rajta változtatni. Ő már csak így fogja végezni.
-----------*****-----------
Lassan, de biztosan haladt a repülőtér kijárta felé
nagy bőröndjével Myung Soo, aki izgatottságában még azon is elgondolkodott,
hogy futásnak ered, és meg sem áll Ah Ri lakásáig. Azonban legnagyobb bánatára
tudta, hogy nem mehet egyenesen oda. Ráadásul még Hyung Seok is várt rá, hogy
még véletlenül se tudjon a szíve után menni, és elsietni a dolgokat.
- Hyung! Úgy örülök, hogy újra itt vagy! – ugrott barátja
nyakába, amin először a Jégherceg
meglepődött, de aztán rájött, hogy milyen sok időt tölt a drága, egyetlen Seo
Hee-vel ezért kétségtelen, hogy átvett tőle egy két szokást. De pont ezt a
bosszantót kellett?
- Én is Hyung Seok! Hol hagytad a barátnőd? –
érdeklődött, bár reménykedett benne, hogy valami Ah Ri-val kapcsolatos választ
fog majd kapni, de csalódnia kellett.
- A kávézóban segít be, mert épp egy nagy krízissel
nézünk szembe. Hyung! Mondtam már, hogy társtulajdonos lettem?
- Te? Ah Ri képes volt veled üzletre lépni? – húzta fel
szemöldökét, hogy bosszantsa barátját.
- Megváltoztam, tudod? Jól csinálom, és még szeretem
is csinálni. Mi mást tehetett volna? Minden jelentkezőt elküldtem. – ördögi mosoly
kúszott ajkaira. – Csak sajnos megtudta, és pórul jártam, mert a Szerelmem is
leszúrt… - görbültek le ajkai. „Még hogy megváltozott…” – forgatta meg szemei a
gondolatra.
Minden ugyan olyannak tűnt, mint mielőtt megismerte
Ah Ri-t. Minden zajos, nyüzsgő, és nagyon magányos volt. A kezdeti
izgatottsága, és öröme, hogy végre itthon lehet, ahogy legjobb barátja lakása
felé haladtak egyre inkább szertefoszlani látszott. Rájött ugyanis, hogy milyen
sok emléket hagyott itt, és hogy mennyire nem érezte helyesnek, hogy átélte
őket.
Megrázta a fejét, hisz a negatív gondolatok nem
tántoríthatták el. Nem alig néhány méterre a finish előtt… vagy épp a
Start-vonalnál? Köztudott ugyanis, hogy önbizalom nélkül nem állhatsz ki az
ellenfél ellen. S ezért összeszedte magát. Már csak azt kellett eldöntenie,
hogy ki ellen fog harcolni; Ah Ri ellen?
Nem! Érte kell harcolnia. Akkor Bsekhyun ellen? Ez már sokkal inkább
valószínűbbnek tűnt, de nagyon jól tudta azt is, hogy csakis a lányon fog múlni
az egész tehát, őt magát kell legyőznie. Le kell rombolnia a vele szemben
felállított falakat, hogy újra beférkőzhessen a szívébe. Van ennek egyáltalán értelme? Nem látott
sokat benne, de a boldogsághoz vezető úton nem mindig találunk értelmet a
dolgoknak abban a pillanatban, amikor történnek velünk. Nehéz ez az életnek
nevezett, néhol vígjátékba átcsapó inkább drámára hajazó film.
- Hyung… lehet, hogy nem kéne rögtön meglátogatnod
Ah Ri-t, és felzaklatnod őt… - próbált finoman utalni az idősebbnek, hogy a
lány, most nincs olyan állapotban, hogy ő rárontson, de persze ez Myung Soo-t
egyáltalán nem érdekelte.
- Tudod, dongsaeng… erre vártam amióta csak elmentem
innen. Hogy leszálljak a repülőről, hogy odamenjek hozzá, és elmondjam neki,
hogy mit érzek. Hogy elmondjam neki mennyire is szeretem őt. Nem érdekel, ha
épp nem alkalmas. Nem érdekel, ha a harmadik Világháború van kitörőben, én
akkor is oda fogok menni még ma, és ki sem jövök onnan, csak ha az enyém lesz
újra. De az után pedig lehet, hogy azért nem mert az enyém… - ábrándozott el
egy pillanatra.
- Van elég baja most Hyung… Tudod…
- Ha úgy vesszük akkor nem mondtam fel a
szerződésem, és még a kulcsom is megvan, tehát én is ott lakom. Tudod mit?
Hiszen én ott is lakom! - csapott a
homlokára, mint aki épp megfejtette a világ legbonyolultabb rejtélyét, és
rájött, hogy milyen egyszerű is volt igazából.
- Hyung… Baekhyun napok óta nem válaszol a
hívásaira, és nagyon ingerült. Ha most odamész talán még a testi épségedben is
kárt tesz; vagy ami rosszabb… érzelmileg fog bántani téged. Át kell ezt
gondolnod! – állította meg a lépcsőn a lakása felé. Tudta nagyon jól, hogy
Myung Soo eleget szenvedett, hisz végighallgatta minden egyes gondolatát ezek
alatt az évek alatt, amíg távol volt. Nem akarta, hogy fejest ugorjon a mélyvízbe.
Ha elkapkodja semmi jó nem sülhet ki a dologból.
- Van egy nagyon fontos kérdésem, Hyung Seok… -
fordult felé, és nézett mélyen a szemébe jeges tekintetével barátja. – Mi bajod
van neked? Meg tudom oldani egyedül is! Nem kell, hogy mindenki beleszóljon. –
hiába gondolta az ellenkezőjét, sosem tudta volna megköszönni az aggodalmat.
Nem az a fajta ember volt, aki ki tudta mutatni az érzelmeit, s azt mondta,
amit valóban gondolt. Kivéve persze, ha Ah Ri-ról volt szó.
Nagyon rég megtanulta még Suzy-tól, hogy az első
gondolatodat kimondani bűn. Hiába akarta lezárni magában azt a fejezetet az
életében, sehogy sem sikerült megszabadulnia minden rossz szokásától.
- Nem mondom el utoljára Hyun Seok… egyedül fogom
csinálni, úgy, ahogy én akarom. – ragadta meg barátja gallérját. Hiába látta,
hogy a másik megijedt a hirtelen dühkitöréstől mégsem érdekelte. Azt utálta a
legjobban, ha valaki meg akarta mondani neki, hogy mit tegyen.
- Hyung… - próbált meg kiszabadulni Myung Soo
szorításából. Látta, ahogy a Jégherceg szemében a düh egyre inkább átalakul
meglepettséggé, majd végül megbánássá. Elengedte őt, s bűnbánóan nézett rá.
- Sajnálom, tudod, hogy…
- Tudom, semmi baj, csak mivel gyenge vagyok, az
ilyenektől mindig megijedek… - kezdte el pulóvere ujját húzogatni, mint egy
félős kisgyerek.
- Mindig is ilyen voltál. – mosolygott barátjára
Myung Soo, majd olyat tett, amit nem sűrűn – sőt még egyszer sem – megölelte pajtását.
A pár másodperces ölelés, kínos csendet hozott magával, de természetesen a
fiatalabbik hozta a formáját, s megtörte a csendet azzal, hogy berontott a
lakása ajtaján, és elkiáltotta magét, hogy hazaért. de persze azt az aprócska
kis tényt elfelejtette, hogy Seo Hee épp a kávézóban segédkezik, ezért nincs
otthon senki.
- Pabo – lökte oldalba Myung Soo, majd nevetni
kezdett. – Inkább mond meg, hogy hol alszom ma… tudom, hogy még csak délután kettő
van, de nagyon fáradt vagyok az időeltolódás miatt.
- De Amerikában most… - kezdett bele.
- Ha be mered fejezni, halott vagy! – meredt rá
gyilkos pillantásokkal a Jégherceg.
- Bocsánat. balra a második ajtó. Az első ajtó a
fürdőszoba. Nem akarsz lezuhanyozni lefekvés előtt? – bólintással jelezte, hogy
szándékában állt. – Akkor ma…
- Tudok várni még egy napot. Úgy sem töltöttem veled
két éve egy kis időt sem. – rántotta meg a vállát. – De holnap már nem jövök
vissza. – kacsintott egyet. De miután elindult a fürdőszaba felé – tegyük hozzá,
hogy a hirtelenjött alvási kényszere kámforrá vált – nem tudta leplezni, hogy
mennyire csalódott, hogy várnia kell holnapig. Azt hitte, hogy már ma is ott
aludhat.
„A dolgok nem mindig alakulnak a terveink szerint” –
húzta el a száját, s lehúzta pólóját, hogy végre beállhasson a zuhany alá.
Azinban azt nem tudta, hogy amikor ez a gondolat átfutott az agyán, Ah Ri is
hasonlón törte a fejét. Meg győződött róla, hogy a telefonja néma üzemmódba van
kapcsolva, és otthagyta a nappaliban, majd kilépett az utcára. Hogy miért nem
vitte magával? Biztos akart lenni benne, hogy nem lesz kényszere rá, hogy
felvegye a telefont, ha Baekhyun esetleg telefonálna. Eleget küzdött azért,
hogy beszéljenek, most rajta a sor, de nem veheti fel elsőre. Nem szabad.
Kilépett hát a szabadba, és egyedül indult neki a
délutáni nyüzsgő szöuli utcának.
