34. Fejezet - I'm almost home

Ez az a fejezet, amire olyan sokat kellett várnotok. Amikor írtam én nagyon izgatott voltam, pedig tudtam, hogy mi lesz a vége. remélem belőletek is hasonló élményeket vált majd ki. A legtöbb, amit most mondani tudok az, hogy... valaki hozza nekem haza Myung Soo-t, mert most már vele is szoktam álmodni! *-*

Léptek zaja törte meg a folyosó félhomályba borult némaságát. Az ember azt hinné, hogy ez akár egy horrorfilm jelenete is lehetne, ahol a helyes fiú épp kinyitja azt az ajtót, amely mögött a végzete rejtőzik; ha mázlija van ennek a valakinek, akkor csak egy mesterlövész várakozik rá, aki gyors munkájáról ismert, de ha nem – ahogy ez jelenleg állt -, akkor sejtheti már előre minden néző, hogy kínok között fog elhalálozni.

Kopogtat az ajtón, ami a hirtelen jött nyomástól akaratlanul is megadja magát, és résnyire nyílik. „Semmi hirtelen mozdulat” – akár még ezt is gondolhatnánk. Elvégre elég furcsa, hogy a reggel ezen órájában tárva-nyitva hagyja valaki az ajtaját; ez már az első pillanattól kezdve intő jelnek számít. De ahogy ez lenni szokott a főszereplőt soha semmi nem tartja vissza attól, hogy egy nagy baklövést kövessen el, s csak azért is bemegy a helyiségbe…

- Oké, Seo Hee, elég! – törte meg a feszült csendet Myung Soo, akinek már nagyon elege volt a rögtönzött horror-esttől, amit az áramszünet okozott. – Ezer örömmel hallgatnám végig ezt a fantasztikus történetet, de én most megfogom magam, és átmegyek Ah Ri-hoz! – felállt, és a sötétben tapogatózva – miközben térde, és sípcsontja tájékán számos zúzódással gyarapodott -, megkereste a szobáját, ahol telefonjával világítva előhalászott a szekrényből egy kockás inget, és a kedvenc farmerját.  Hogy miért ezeket a göncöket? A válasz egyszerű: ebben nézett ki a legjobban, és ezt nagyon is jól tudta magáról. A szokásos lezser kócos haja helyett, most a fürdőszobában hajlakkal felállította a haját így még inkább szexi rossz-fiús külsőt adva magának. Már rég megtapasztalta, hogy ez az a kinézete, amiért a nők képesek lennének meghalni. Nem is csodálkozott rajta, hisz még akár modell is lehetne, ha akarna. Sőt! Akár még egy Idol bőrébe is bújhatna, hiszen tud táncolni, jó a hangja és nem utolsó sorban még jól is néz ki.

Ami persze nem jelenti azt, hogy képes lenne megbirkózni az Idolok életével. Mindig figyelnének rá, mindig a figyelem központjában lenne… tudta, hogy ez nem neki való. Az ő csendes, visszafogott oldala ebbe semmiképpen sem tudna beleszokni.

Na jó! Még önmagát is álltatja ezzel a hazugsággal. Egyértelmű, hogy imádna olyan életet élni, amiben ő a világ közepe, de erről lemondana azon nyomban, ahogy felajánlanák neki. Miért? Mert ebben az álomban egyáltalán nem szerepelhetne Ah Ri. Vagyis szerepelhetne, de csak titokban, mintha nem is létezne. Ilyen dolgot viszont semmiképpen sem engedne meg magának; már nagyon rég kitalálta, hogy a lány a legjobb dolog az életében, s még véletlenül sem hagyná, hogy ilyen semmibe vett, magányos életet kelljen élnie. Az pedig még csak a plusz a dologban, hogy sem ideje, sem energiája nem lenne rá, hogy még a szerelmi életével is foglalkozzon.

Megrázta a fejét a hirtelen támadt gondolatok kiűzésének céljából, s kilépett a koromsötét folyosóra. Mivel már úgy ismerte Hyung Seok lakását, mint a saját tenyerét bátran indult meg a bejárati ajtó felé – mondjuk ezt nem nagyon támasztotta alá az iménti kis bukdácsolós akciója a nappaliban, de azt legalább biztosan állíthatta, hogy tudta a fürdőből merre kell indulnia, hogy kijusson a lépcsőházba.

Mivel az egész kerületben nem volt áram valamilyen felújítás miatt – amit Myung Soo egyáltalán nem értett, mert azért ez egy nagyon nagy terület -, a sötét utcákon haladva érzékeire és ismereteire hagyatkozva, zsebre tett kézzel, lezser tartással haladt a célja felé.

Ah Ri lakása alig volt négy utcányira Hyung Seok-étól, ezért hamar odaért. Arról nem is beszélve, hogy annyira be volt sózva egész nap, amiért barátja visszatartja őt, „reggeli-azonnali-frontális” támadástól, hogy a léptei is alapjában véve sokkal gyorsabbak voltak, mint szoktak.

Azonban a léptei szép lassan, ahogy meglátta az elé magasodó ötemeletest, lassultak. Szíve eszeveszett módon kezdett el dobogni, a tenyere izzadni kezdett, és nem bírta ki, hogy ne kezdje el harapdálni alsó ajkát, ami kiskora óta egy rossz szokása volt. Azonban, az ajtóban állva, miközben azt próbálta kitalálni, hogy mégis mit kéne mondania, rádöbbent valamire; valami nagyon fontosra, ami eddig szinte teljesen elfelejtett.

Minden, amit a L.A-i találkozásuk során mondott napok hosszas gondolkodása után jutott csak eszébe, ahelyett, hogy egyszerűen spontán és lényegre törően mondta volna el, amit szeretett volna. Ez volt a hiba! Ez volt a baj!

Tudta ugyanis ezt a bizonyos apró dolgot: Ah Ri a rögtönzött énjébe szeretett bele. Az esetlen, néha szégyenlős énjébe, amit rajta kívül csak az édesanyja ismert. Abba a Myung Soo-ba, akit nem engedett senkinek meglátni.

- Aish! – vakarta meg tarkóját bosszankodva. A legtöbb, amit ugyanis tehetett az volt, hogy eldob minden betanult, előre elgondolt szöveget, és csak kimondja azt, ami a szívét nyomja.

Persze… mintha az olyan egyszerű lenne. Sosem volt titok senki előtt, hogy nem az a fajta, aki könnyen megnyílik másoknak. Mindig is inkább úgy tett, mintha nem érdekelné. Inkább elfedte az igazságot, minthogy felfedje a gyengeségeit. Erre az embertípusra szokták mondani, hogy hűvös; vagy Ah Ri szavaival élve „Jeges, mint az Antarktisz” – ezen a gondolaton mosolyognia kellett. S miután eszébe jutott, hogy minden apró kis dolog megmosolyogtatja, ami vele kapcsolatos, kénytelen volt megállni a második emeleti lépcsőfordulóban, és térdére támaszkodva felidézni azt az aprócska kis jelenetet.

Akkoriban nem tetszett neki – ahogy most sem -, ha egy lány miatta sír, de egyszerűen nem is tudott másra gondolni, miközben Ah Ri könnyei a szemei előtt potyogtak, hogy „Hogy lehet valaki még ilyen szörnyű állapotban is, ilyen szép?”

Ez volt az egyetlen dolog, ami a fejében ragadt abból az esetből; hogy a lányt még sírás közben is milyen gyönyörűnek látta. Egy csodaszép síró angyal, akinek az ő oldalán kéne állnia a világ végéig.

Ah Ri képtelen volt feldolgozni, hogy Baekhyun egyetlen üzenetére vagy hívására sem válaszol. A harmadik ébren töltött éjszaka után úgy nézett ki, mint egy rondábbiknak számító zombi – piros orr, feldagadt szemek, amik úgyszintén pirosak, s az el maradhatatlan alváshiányt jelző karikák. Ez élete fénypontja.

Azonban akaratlanul is eszébe jutott Myung Soo – bármennyire is tagadná, mindig felbukkan az elméjében legalább egyszer egy nap.

Sokat gondolkodott azon, hogy vajon miért nem rohant hozzá azonnal, amint leszállt a gépről, de aztán eszébe jutott az is, hogy nem is látta személyesen Hyung Seok-ot több mint két éve, s ezért megértette, hogy miért nem jött még el hozzá. Aztán ettől a gondolattól megijedt. Miért is érdekli egyáltalán, hogy nem azonnal hozzá jött? Addig jó, amíg nincs itt!

Beleharapott a pirítósába, amit leginkább egy fekete színdarabhoz tudott volna hasonlítani, mert elaludt a konyhában – tegyük azt is hozzá, hogy ez volt az egész napi ételmennyiség, amit bevitt a szervezetébe. Ez a két szelet pirítós kenyér, és egy nagyobbra nőtt bögrényi tea.

A falatozásból a csengő hangja rázta fel. Rohant az ajtóhoz azt remélve, hogy… mit is remélve? Hogy Myung Soo vagy, hogy Beakhyun lesz ott? Még ő maga sem tudta egészen addig még fel nem tépte az ajtót, és egy kicsit sem érzett csalódottságot.

A jól ismert csokoládébarna szemek, a kockás ing és a soha el nem maradt féloldalas cica-mosoly nézett vissza rá. Fejében, mintha lágy hegedűszó csendült volna, s az kis repülő angyalokkal karöltve azt harsogták volna, hogy „Kim Myung Soo”.

Megrázta a fejét, hogy nem képzelődik-e esetleg, de miután a barna megszólalt megbizonyosodott róla, hogy ő áll előtte életnagyságban. ráadásul úgy felöltözve, mint az első napon.

- Azért nem használtam a kulcsom, mert nem tudtam mire számítsak odabent… - nem szeretett volna ilyen szarkasztikus lenni, de miután végignézett Ah Ri gyatra kinézetén nem tudott mást tenni, mint féltékeny lenni Baekhyun-ra, amiért vetélytársa képes volt ilyen állapotba sodorni az ő szerelmét! – Szerencsére nem leptelek meg a szobádban a kispárnáidba dőlve, zokogva. – Nem értette miért nem tud egyetlen kedves szó sem kijönni a száján.

- Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, akár el is mehetsz! – mondta dacosan, kissé rekedt hangon a lány. Nagyon irritálta ex-barátja viselkedése, de az még inkább, hogy már csak a tekintetétől is remegni kezdtek a térdei.

- Ha kedves leszek, beengedsz? – nézett rá kiskutya szemekkel, amit a lány még egyszer sem látott. Muszáj mindent bevetnie a siker érdekében.

- Miért, esetleg baráti csevejre jöttél? – kötözködött vele; egyértelműen a határait próbálta feszegetni, de ezúttal még csak a közelében sem járt.

- Nekem már az is elég lenne. Akkor legalább biztos, hogy végighallgatsz. – igazította meg a haját. Nagyon úgy tűnt, hogy a játéka kezdi elérni a hatását, mert Ah Ri minden mozdulatát követte. Ezt nagyon díjazta.

A lány kitárta előtte az ajtót, s Myung Soo otthonosan mozogva ledobta magát a kanapéra. A nappaliban, ahol először csókolta, vagy nem csókolta meg őt – ez az este még mindig nem volt tiszta számára. Az viszont igen, hogy a következő – vagy első – alkalommal túlságosan is ismerősek voltak azok az ajkak. A tudatalattija nagyon is emlékezett az érzésre. A lány leült mellé a díványra.

- Nem fogom megkérdezni, hogy miért jöttél… mert tudom. – nyelt egy nagyot. „Ne menjünk bele ebbe a beszélgetésbe kérlek!”

- Tényleg? Tudod? – válaszul a másik csak bólintott. – Akkor világosíts fel, kérlek! – A Jégherceg hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte a köztük repkedő feszültséget. Hogy miért? Mert ez jó fajta volt. Olyan fajta, ami, ha túlfeszül valami nagyon jó, és mindent elsöprő dolog sülhet ki belőle. Bár a szakértők ezt csak egyszerűen szexuális feszültségnek hívják, ő azért megpróbált most nem perverz gondolatokat ébreszteni saját magában. Már így is eléggé kívánta a lányt… nem kellett még fokozni.

- Meggyőzni engem, hogy mennyire sajnálod, hogy elhagytál. – olyan határozott volt, hogy majdnem még a fiú maga is elbizonytalanodott.

- Majdnem! – dörzsölte össze tenyereit, miközben a padlót nézte. – Csak éppen mégsem. – Annyira bizonytalan volt… Jól teszi ezt? Most már kimondta, úgyhogy mindegy.

- Akkor… - bizonytalanul csendült meg a női hang a szobában. – Miért?

- Tudod… gyakorlatilag… nem bontottuk fel a szerződést. Ez tudod mit jelent ugye?

- Tessék? – hökkent meg Ah Ri. „Mi ez a szituáció?!"

- Mindennél jobban szeretnék visszaköltözni a szobámba. – „Egyenlőre…”

- Ezért jöttél? Hogy a szobádról beszélgessünk? – „Ne légy dühös! Mert csak még aranyosabb leszel.”

- Igen. Az a nagy helyzet, hogy nem akarok Hyung Seok nyakán sokat lógni. Furcsa lenne az éjszaka közepén azokra a hangokra ébredni, amit Seo Hee-vel csapnak. – „Annyira jól csinálom!” Ártatlan tekintettel meredt a kézfejére, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne mosolyogjon. Ah Ri reakciója mindennél jobban bizonyította, hogy már nincs sok hátra. Már csak egy kis idő, és a falak porrá vállnak, és újra beengedi majd őt.

Oldalra fordította fejét, és tekintetét összekapcsolta a barna szempárokkal, amik most kis csalódottsággal, és rengeteg fájdalommal voltak teli. Tudta, hogy a fájdalom nagy részben – jelenleg – nem az ő érdeme, de ezen az egészen mind átlátott. Látta a legfontosabb dolgot, amit megpróbált a lány leplezni előle – s nagyon is jól ment volna neki, ha nem ismerte volna ki ennyire jól. A szembogara közepén, a nagy feketeségben ott volt az a bizonyos kíváncsi, izgatott csillogás, és az a valami, amiről még maga Ah Ri sem tudott, csak Myung Soo volt képes meglátni azt: a szikra, ami lángra tudja gyújtani a szívét.

A Jégherceg mondani akart még valamit. határozottan emlékezett rá, hogy még lett volna valami, amit feltétlenül közölni szeretne a másikkal, de valahogy minden gondolat kiszállt a fejéből; abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne felidézni egyetlen egy általa tanult szót is, még a gyerekkorából sem.

Nagyot nyelt, ami a néma csendben szinte belehasított a füleibe. Csak azt tudta remélni, hogy annyira azért nem lehetett hangos, hogy Ah Ri is meghallja.

Teste saját magától kezdett el cselekedni. Lassan, mintha jégen próbálna meg átkelni közelebb csúszott a lányhoz. Minden mozdulat, amit tett, annyira óvatos volt, mintha egy félénk nyuszira vadászna, aki bármikor elszaladhat. S bár ez a hasonlat nagyon gyérül festette le a helyzetet, akár még így is lehetett volna. Ah Ri felpattanhatott volna, és ott hagyhatta volna, de szerencséjére nem tette. Várt. Várt arra, hogy mit fog tenni Myung Soo.

Miközben minden eltöltött másodperc óráknak tűnt, ilyen közel ülve egymáshoz, úgy, hogy semmi sem történik, s csak néznek egymás szemeibe.

„Ezt a pillanatot szeretem a legjobban… amikor a szívverésem felgyorsul, görcsbe rándul a gyomrom, és elönt az izgalom. A várakozás pillanata, a dobogás.”

A Jégherceg nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Mindennél jobban szerette volna, hogy megtörténjen, azonban Ah Ri tekintetében hol ugyan az volt, mint az övében, hol pedig bizonytalanság. „Nem akarom elrontani…” – gondolta, azonban a szíve már rég cselekedetre késztette a testét, amit csak az áramhiány miatt a gyertyafény, és a néha-néha megvillanó zseblámpa is csak fokozott.

- Annyira sajnálom… - suttogta rekedten miközben módszeresen megszüntette az ajkaik között lévő távolságot. – Nem tudtam mit teszek… - nyalta meg ajkait.

- Én… - próbált volna ellenállni, de már mindegy volt. Myung Soo teljes mértékben behálózta őt. Nem is tudott másra gondolni, csak a közeledő ajkakra, s hogy a barna fogja megcsókolni őt.

Az összes érzés, amit eddig mindketten megpróbáltak mélyre ásni feltört, s özönvízként öntötte el mindkettőjük elméjét, amint ajkaik összeértek. „A dobogás után ez a második kedvenc részem…”

Miután a lány viszonozta a csókját, olyan boldogság töltötte el, mint még soha; mintha hazatalált volna. S nem is tévedett olyan nagyot, hiszen már majdnem oda is ért. Már majdnem hazaért.

Baekhyun Special 01.

A múltba tekintés sosem volt a kedvenc elfoglaltságaim között. Minden, amire a gyerekkoromból, és a kamaszkorom nagy részéből emlékszem az a családom folytonos inzultálása, és a kórház fehér falai.

Ha nem a kórházban töltöttem az időmet kivizsgáláson, akkor folyton csak apámat hallgattam; mindig azt mondta, hogy nem érti, miért bünteti az ég egy ilyen beteg gyerekkel. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy az összes pénzét, amit nehezen sikerül megkeresnie, el is költi a hatalmas számlákra, amit a fia „egészségére” szolgál. De ezt mind csak feleslegesnek tartotta, és nem is félt mindig a fejemhez vágni, hogy úgy sem fogok soha meggyógyulni.

Azonban én tényleg szerettem volna, ha az orvos végre azt mondja, hogy a szívem rendben van. Hogy nem kell többé bejönnöm. S ha ez így lett volna már abban az időben, elkezdhettem volna törleszteni azt a rengeteg pénzt, amit az apám ott hagyott az egészségem miatt.

De ezek a napok még nagyon sokára jöttek el. Minden amit tehettem az volt, hogy lenyeltem az összes sértést, és úgy teszek, mintha meg sem hallanám az egészet. Azonban ez nem jelentette azt, hogy nem fájt; minden éjszaka sírva aludtam el. Vagy a véletlenül elfogytak a könnyeim, akkor csak üres tekintettel meredtem a plafonra, s azon gondolkodtam vajon miért élek még egyáltalán. Miért kell itt lennem? Mit tettem előző életemben, hogy egy ilyen elcseszett – elnézést ezért a szóért – életet érdemlek.

Semmi értelmét nem éreztem annak, hogy létezem. Csak sodrottam a semmiben, s vártam valamire, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet az. Mondhatnám, hogy mostanra minden rendben van, hiszem „egészséges vagyok, a lelkem is rendben van, feldolgoztam az összes gyerekkori sérelmem, de nem így van. Rendszeresen tapasztalom a visszatérő depresszió jeleit, és nem igazán tudok megküzdeni vele.

Ha egyszer valami bele véste magát az életedbe, akkor utána már nem tudsz szabadulni tőle. Az orvosok, pszichológusok mindig azt mondják, hogy a depresszióból ki lehet lábalni, le lehet küzdeni, de ha valaki egyszer átélte az nagyon jól tudja, hogy ez nem így van. Időről időre újra visszatér, ledönt a lábadról, s mintha mi sem történt volna – jobb esetben – zavartalanul távozik az ajtón. De ez egyértelműen egy hullámvölgyekkel teli állapot. Hol jobb, hol rosszabb, de meggyógyulni igazán sosem fog az ember.

Főleg azok után, amiken én mentem keresztül. A legtöbb ember már rég feladta volna, azt mondva, hogy az egész élete értelmetlen, s felesleges ezen a világon járnia. Viszont én soha nem tudtam ilyen lenni. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nekem tovább kell élnem; van még valami dolgom az életben. Azonban arról fogalmam sem volt, hogy ilyen szerencsétlenül fogom végezni.

Volt valami dolgom, valóban. Amit nagyon úgy tűnik, hogy be is teljesítettem, mert lassanként – a nem igazán szívbetegségem, ami mégis úgy van kezelve – visszatért minden rossz. Minden, amit át kellett élnem gyerekként, egyszerűen csak visszasomfordált az életembe, mint egy alattomos kígyó, ami nem akar mást, csak Ádámot és Évát a rosszra csábítani.

A kórház felé haladva ezek a gondolatok zúgtak a fejemben: „Ha visszatérnek a tünetek, akkor már nem tudunk mit tenni, akkor…”

Akkor mi lesz? Rá sem mertem gondolni, még csak azt sem akartam, hogy egyáltalán megkörnyékezzen a valóság. Mert az igazság az volt, hogy nem sok időm maradt. Másodszorra már nem kezelhetnek újra ugyan úgy, mert abba – a dokik szerint  - belehalnék. Nem mindegy, ha a kezeléssel, és anélkül is meghalok?

Igazság szerint nem volt az. Nagyon nem! Tudtam, hogy mire számíthatok a fehér falak között, a fertőtlenítő bűzével körülölelve. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy az életem utolsó szakaszát azok között a sajnáló pillantások között töltsem el.

„Milyen fiatal, és így járt.” - „Az élet olyan kegyetlen…” – mindent ki lehet olvasni a szemükből, amitől csak még rosszabbul érzi magát az ember. Ezért hát nem szeretném semmilyen kezelésnek alávetni magam. Ha a túlélési arány így is kevesebb, mint öt százalék, akkor nem is igazán van miről beszélnünk, nem igaz? – Ezt mind elmondtam a most már előttem ülő orvosnak is. Arcára ezek hallatán pókerarc ült ki, holott tudnia kéne kezelni az ilyen helyzeteket. Naponta legalább egy tucatszor közli valakivel, hogy neki befellegzett – persze jól begyakorolt sablon szöveggel, amely  valamicskét együttérzéssel tölti el az embert. De mi haszna, ha közben fapofával egy halvány szikrét sem mutat rá, hogy érdekelné?

Ami számomra még kiábrándítóbbá teszi az egészet, hogy Dr. Han legalább tíz éve ismer engem. Régen még kártyáztunk, és ebédeltünk is együtt a kórház büféjében, amikor épp volt annyi erőm, hogy felkeljek.

Akkoriban még annyira beleélte magát a gyógyításba… akkoriban még annyira más volt. Az élet őt is úgy megtörte, ahogy engem.

Ült egymással szemben két régi ismerősnek mondató valaki, akik arcára nem ült ki semmi más csak a szó szerinti „semmi”. Néztük egymást egy ideig. Tekintetében ugyan az a megfakult ember nézett vissza, mint akivel minden reggel találkozom a tükörben. A tükörben, ami számomra túlságosan is megmutatja a valóságot, amit sokáig látni sem akartam.

Az első az, hogy semmi élet sincs bennem. A második pedig az, hogy egyedül vagyok; senki nem áll mellettem. Amint visszagondoltam a mai reggelemre az is eszembe jutott mire gondoltam, amikor elindultam ide: „Végül úgy is mindenki egyedül marad.”

- Biztos vagy ebben Baekhyun? Lehet, hogy… - kezdett bele a doki a sablon szövegben.

- Felejtse el Dr. Úr. Vegyük úgy, hogy maga minden öntől telhetőt megtett, megpróbált rábeszélni, és én nemet mondtam. Tudom, hogy igazából ma itt sem akar lenni. Még csak találkozni sem akart velem. – nyeltem egyet. – Tudja miért? Mert én vagyok a kudarca, ami húsz éves pályafutása után újra visszaköszön.

- Ezek alatt az évek alatt csak pimaszabb lettél…

- És egy kicsit jobban haldoklom. – rántottam meg a vállam. Tudtam mire próbál rávenni, mert sejtettem, hogy hatni próbál rám; a következő mondata teljes mértékben elárulta ezen szándékát.

- Tényleg nincs semmi, amiért érdemes lenne élned? Nincs álmod, amit még nem teljesítettél? Vagy esetleg egy lány, akiért küzdened kéne? – hajolt előrébb. „Tipikus. Nyomatékosít a testbeszédével… hah!”

- Az álmom a nyáron teljesült, pontosabban mindkettő. Volt egy fotókiállításom Amerikában, és ezáltal hagyok valami nyomot magamról a világban. Tudom, hogy lesznek emberek, akik nem felejtenek el, és ez a lényeg. Nem akartam soha a feledésbe merülni, de mivel ilyen nagy siker volt, és majd háromszáz képemet állították ki, ez nem fog megtörténni.

Minden, amit az életem során tettem önzőségből tettem. Azért, hogy nyomot agyjak, hogy ne felejtsenek el. Volt egy ismerősöm… Suzy-nak hívták, aki megtanított engem egy nagyon fontos dologra az életről. A mai napig ez zeng a fejemben, mintha még csak tegnap mondta volna. Végül mindig egyedül maradsz! így is van, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon. A szüleim még a diplomaosztómra sem jöttek el, nincsenek barátaim, és… - ezt nem tudtam kimondani. Nem gondolhattam megint Rá. – nekem ez így jó. Nem hagyok fájdalmat magam mögött.

- És a lány, akire még gondolni sem mersz ebben a pillanatban, mert tudod, hogy ezt az egész elhatározást megváltoztatná?

- Elengedtem… - hajtottam le a fejem, és ahogy ezt kimondtam a szívem nagyon erősen szúrni kezdett, de tudtam, hogy ez nem azért van, mert beteg vagyok. Ez csak a fájdalom miatt van, ami a lemondással jár.  – Soha nem mondtam neki, hogy beteg voltam, vagy hogy bármikor lehetek… egyszerűen csak szakítottam egy nagy veszekedés után. Elengedtem őt. Lehet, hogy most fáj neki, és a telefonhívásomat várja, mert nem érti mi történik, de egy nap már nem fogja várni, és nem is fogja érdekelni, hogy miért nem tud elérni. Továbblép.

- Honnan veszed, hogy ez így jobb?

- Egy szakításon könnyebb túl lenni, mint egy halálon. – mosolyodtam el, de mindketten tudtuk, hogy ez csak hamis volt.

- Ez igaz. De az, amit most művelsz… csak gyávaság.

- Nem az… Azt szeretném, hogy boldog legyen nélkülem, hogy ne szenvedjen miattam.

- Honnan tudod, hogy most nem szenved legalább annyira, mint te?

- Talán már meg is érkezett. – húztam el a szám, és összekulcsoltam ujjaim az ölembe. Nem volt könnyű még rá gondolni sem, de tudtam, hogy Myung Soo vissza fog jönni. Tudtam… mindent tudtam.

- Ki?

- A srác, akivel megígértettem, hogy vigyáz rá. – Mivel nincsenek barátaim, és egyértelmű, hogy Ah Ri barátai betegesnek tartanák, amit tettem, hát megtartottam magamnak ezt az információt.

Egy héttel ezelőtt felhívtam Myung Soo-t, s gyakorlatilag engedélyt adtam neki, hogy vessen be minden eszközt, hogy Ah Ri el tudjon felejteni engem.

- Lemondtam a legjobb dologról az életemben, ennél rosszabb nem igen lehet.

- Dehogynem… tudod mi? – mivel megráztam a fejem folytatta. – Úgy éled meg az utolsó heteket az életedből, hogy hiányolod a szerelmed, és emellett még egyedül is leszel. Mindig azt javaslom a haldokló betegeknek, hogy…

- Nem kell semmilyen javaslat. Köszönöm. – felálltam, és az ajtó felé indultam. – Nem mondom, hogy Ég Önnel, mert ha rosszabbul leszek úgy is be kell jönnöm. Még találkozunk.

Nem bírtam volna tovább ott maradni. A tudat, hogy azt mondta heteim vannak hátra… maga volt a pokol. Összeszorult a torkom, a falak közeledni kezdtek felém, és zúgni kezdett a fejem. Akár még el is ájulhattam volna, de valami furcsa oknál fogva a szervezetem nagyon szeret szenvedni, ezért csak lebegtem ebben az állapotban egyre homályosodó tekintettel.

- Jól vagy? – egy lágy női hang, aggódó tónussal rántott ki a rosszul létből. Összeszorítottam a szemem, s mikor újra kinyitottam egy kórházi ruhás huszonkét-huszonhárom év körüli lány nézett le rám, nagy barna szemekkel. A kézfejéről egy vékony cső vezetett fel egy tasakhoz, amiből egyértelműen kiderült, hogy infúziót kap, mivel beteg. „Csak az a kérdés, hogy mennyire?”