Ah Ri képtelen volt tovább lépni a döbbenetén; már a kanapén
ülve néztek egymásra, és egyikőjük sem tudta mit mondhatna a másiknak, de végül
a fiú szólalt meg először:
- Nézd! Sosem vallanám be, de most… tényleg nagy szükségem
van erre a szobára szóval még téged is hajlandó lennék megtűrni magam mellett. –
sóhajtott fel.
- Tessék? – tért magához a lány. – „Még engem is”?! Mi az, hogy
még engem is? – felállt, és az ajtóhoz sétált, kitárta, s várakozóan meredt a
kanapén ülőre. – Nem fogom kiadni neked a szobát… mire vársz még? – Myung Soo
azonban nem mozdult; meredt maga elé, s nagyon serényen gondolkodott, hogy mi
tévő legyen.
- Hah. – hagyta el száját egy lemondó sóhaj. – Még egy
dolog, amit nem szabad Hyung Seok-ra bízni… - felkapta a cuccait, és lazán
kisétált a lakásból, úgy, hogy rá sem nézett a lányra.
Ah Ri levetette magát ágyára, és gondolkodni kezdett a
történteken.
- Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? – ült fel ágyán, kezébe
vette telefonját, és tárcsázni kezdett. ~ A hívott szám jelenleg nem
kapcsolható~ - Mi? Aish! Ezt jól kitervelte! – dőlt el. – De… most, hogy elküldtem,
bűntudatom van… - oldalra fordult, és úgy meredt ki az ablakon. Gondolkodóba
esett a szobával kapcsolatban. Lehet, hogy hibát követett el? Nem telt bele sok
idő és elszundított, majd telefonja fülsüketítő csörgésére ébredt. – Nae [ne]? –
szólt bele álmos hangon. – NAE? – pattant fel. – Yeh! Rögtön ott vagyok! –
felerőszakolta magára a cipőjét, és már rohant is a lépcsőházban; kettesével
véve a fokokat.
S, hogy ki hívta? Nem más, mint a kávézó tulaja; ugyanis az üzletben
tűz ütött ki.
- Mi történt? – rontott be akkora hévvel, hogy az ajtó a
kezében maradt. – Omo! – gyorsan kitámasztotta, hogy ne dőljön rá.
- Amint látod tűz ütött ki a konyhában, és leégett az egész
üzlet… - mutatott körbe az Ahjussi. Arcára aggodalom ült ki, hangjában némi düh
hallatszott, s szeméből teljes kétségbeesés sugárzott. – Fogalmam sincs, hogy
fogjuk ezt túlélni… a biztosító holnap érkezik, de nem hiszem, hogy annyi pénzt
fognak adni, ami elég lenne a teljes felújításra. Ah Ri-yah… lehet, hogy be
kell zárnunk, ezért szeretném, ha ezen a héten új munka után néznél. –
sóhajtott fel az úr. – Ez mindenkire vonatkozik! Amíg nem biztos, hogy újra
megnyitok… keressetek magatoknak munkát! Mind fiatalok vagytok, fenn kell
tartanotok magatokat! – tapsolt egyet, s az irodájába ment – vagyis oda, ami
megmaradt belőle.
Mindenhol hamu, korom, és szénné égett berendezési tárgyak.
Ránézni is rossz volt. A főnök egész életének munkája ment tönkre alig két óra
alatt, hisz nem rég volt zárási idő.
- Figyeljetek srácok! – tapsolt egyet a tulajdonos. – Ideje haza
mennetek. Innentől én intézek mindent. Vegyétek úgy, hogy megszűnt a munkaviszonyotok
határozatlan időre; ha minden rendbe jön, akkor mindenkit felhívok. Vigyázzatok
magatokra! – adta ki útját alkalmazottainak. A lány arra gondolt, hogy biztos
nem akarja, hogy mások lássák összeomlott állapotban, mert már nagyon annak a
közelében járt. Jobbnak látta, ha szót fogad, és elmegy; nem akarta megbántani
az férfi érzéseit, ő távozott elsőként. Telefonja ismét csörögni kezdett.
- Unnie! Hallottam mi történt! – szólt bele Seo Hee. –
Ahjussi jól van?
- Azt mutatja, de nem hiszem. belül biztos nagyon ki van
borulva. – sóhajtott fel a lány. – Seo Hee-yah… munkanélküli lettem! –
panaszolta. Nevetést hallott a háttérből… pontosabban két férfi tónusút. - Hol mászkálsz te az éjszaka közepén? – vonta kérdőre azonnal barátnőjét.
- Nyugi Unnie! Nem csinálok semmi rosszat. Oppánál vagyok. –
hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Myung Soo is itt van.
- Az ki a frász? – torpant meg.
- Hát Hyung Seok legjobb barátja, akinek tojásrántottát
csináltál.
- Ja, hogy ő… - esett le neki; hangjából csöpögött a
megvetés. – Most már tudom, milyen néven küldjem el a fenébe. – villant be
fejébe ez a zseniális gondolat. – De most megyek, mert még zuhanyoznom kell.
Üdvözlöm Hyung Seok-ot. – ezzel meg is szakította a hívást. Bevetette magát a
forró zuhany alá, s hagyta, hogy az aznapi fáradalmak kiszálljanak a testéből;
amikor ezzel végzett ledobta magát az ágyban, és alig két perc múlva el is
nyomta az álom.
- Milyen kedves, engem nem is üdvözölt? – tettet szomorúságot
Myung Soo. – Mindjárt elsírom magam. Amúgy meg… - ütötte meg barátja fejét
teljes erőből, aki erre csak egy szúrós pillantást vetett rá. – Mégis miért
szervezkedsz te a hátam mögött? Ráadásul ilyen idióta tervet tudtál csak
kieszelni? Miért akarod te mindenképpen, hogy együtt legyek azzal a libával?
Ha? Folyton hisztizik, és felkapja a vizet, ráadásul idegesítő is! Állj le
ezzel! – ütötte meg még egyszer.
- Hyung! – meredt rá nagy szemekkel. – Tudom, hogy vonzódsz
hozzá! Látom!
- Mit látsz? – fonta karját nyaka köré, és bokszolni kezdte
a fejét; akár két testvér vitája. – Nyisd ki jobban a szemed! Vagy menj
szemészetre!
- Hyung! Hyung! – kiabált a dongsaeng miközben próbált
kiszabadulni az idősebb markából, de feleslegesen. – Ez fáj! – húzta el az
utolsó szót, s kapálózott, ahogy csak tudott, végül a másik elengedte őt.
- Még egy ilyen, és véged van!
- De Myung Soo-yah! – kezdte el hadarni elképzeléseit a
fiatalabbik. – Amikor ott voltunk a kávézóban – csillant fel a szeme az
emléktől, hisz akkor pillantotta meg először az ő drága végzetét. – csak úgy izzott
körülöttetek a levegő! Láttam a tűzijátékot! – mutogatott bőszen. Erre csak egy
gyilkos pillantást kapott hyungjától. A fiú eldőlt a számára kijelölt ágyikóba –
ami a nappaliban lévő kanapé volt, és elnyomta az álom.
- HYUNG! – üvöltötte el magát reggel a lépcső tetejéről
Hyung Seok; ezzel elérte, hogy az idősebbik leboruljon a szűk „ágyról”. – Meg akarnak
verni! – futott oda kétségbeesetten a földön fetrengőhöz.
- Ki, és miért? – kérdezte álmos hangon; szinte fel sem
fogta a kérdést.
- Egy lány bátyjai! – rázta meg a másik vállait. – De Hyung,
esküszöm, hogy nem voltam azzal a lánnyal!
- Ezt elég nehéz neked elhinnem… - sóhajtott fel. – Honnan
tudod h meg akarnak agyalni?
- Most írtak egy fenyegető üzenetet, ami egy papírrepülővel érkezett meg az ablakomon keresztül! Nagyon ijesztő Hyung! – mutatta fel a nyomtatott betűkből
összeragasztgatott szöveget, amit Myung Soo hangosan kezdett el olvasni.
- Ha nem jelensz meg pontban ötkor a xy parkolóban… xy
parkoló? He? – lepődött meg. – Ez mi akar lenni? Na mindegy! – folytatta tovább
az olvasást - és kérsz bocsánatot a húgunktól, meg fogsz halni! He? Ezek
gyerekek, vagy mi? – rázta meg fejét.
- Mit tegyek Myung Soo-yah! Mi lesz, ha tényleg megölnek? –
kezdte el rágcsálni pulóvere ujját idegességében.
- Akkor meghalsz. Ezért nem kell szédíteni a sok nőt… -
sóhajtott fel, miközben elterült a kanapén – újra.
- Te is ugyan ezt csinálod!
- Én? Mind tudja, hogy mire számíthat, és mire nem… én
őszinte vagyok hozzájuk.
- Én is! Gyere el velem! Te meg tudsz védeni engem… -
hajtotta le fejét szomorúan, hiszen tudta, hogy neki esélye sem lenne egy
csapat nagy testvérrel szemben; minden volt ő csak nem egy harcos típus.
- Meg kéne végre tanulnod megvédeni magad… de legyen! – ült
fel, s meredt egyenesen barátja szemébe. – De ezentúl, eljössz velem edzeni!
Minden alkalommal. – emelte rá mutatóujját mosolyogva. A két fiú sosem volt az
a fajta, akinek sok barátja– Hyung Seok-ot azért utálták, mert „túl jól nézett
ki; Myung Soo-t pedig azért, mert soha nem ugrált úgy, ahogy más akarta, mindig
a saját feje után ment; és persze mert a lányok csak úgy futottak utánuk – de mindig
számíthattak egymásra a bajban. Igaz barátok voltak a különbségeik ellenére is.
- Muszáj? – húzta kissé össze szemöldökeit, amitől édes
pofija lett, amit a lányok nagyon imádtak. – Nem vagyok harcos típus…
- Akkor ideje, hogy az legyél! – megragadta barátja karját,
és húzni kezdte maga után; a cél pedig nem más volt, mint az edzőterem. Egészen
fél négyig edzettek, majd útnak indultak a „xy parkolóhoz”- bár fogalmuk sem
volt, hogy melyik az, tehát csak mentek amerre az ösztöneik vitték őket;
természetesen a jó helyen kötöttek ki, de enyhén meglepődtek a látványon, ami
szemük elé tárult.
- Te már pedofil is vagy? – fordult barátja felé értetlen
tekintettel az idősebbik.
- Fogalmam sincs mi történik itt! – tenyerét arcéhoz csapta,
és nagy kerek szemekkel bámult a kis társaságra, ami egy csapat kisgyerekből állt.
- Te, ott! – mutatott az egyik öt év körüli kisfiú Hyung
Seok-ra, aki pedig önmagára – Igen, te! Gyere ide. – Olyan határozott volt a
hangja, hogy az idősebbik fiú szó nélkül tette, amit mondott, persze ezt
barátja csak értetlenül figyelte. – Nemsokára ide fog érni a bátyám, és akkor
jól ellátja a bajodat! Azt mondta, ha el mersz menni innen még ide nem ér,
duplán fogod megkapni a mai adagot.
- Mégis hány éves a te „bátyád” – mutatott idézőjeleket a
levegőbe Myung Soo.
- Huszonnégy. – Hallanak meg egy nagyon mély – már-már
medvére emlékeztető hangot maguk mögül a fiúk. – Te törted össze a húgom szívét?
– ragadja meg a jégherceg pulóverét, és megemelte őt.
- Más esetben azt mondanám, hogy nem az vagyok, akit keresel
– szinte hallotta, ahogy barátja egy nagyot nyel -, de azt kell mondanom, hogy
igen. Darabokra törtem a szívét, és meg sem bántam! Tudod miért? Mert a húgod
egy hisztis liba, aki csak ahhoz értett hogyan ürítse ki a pénztárcámat… Ennyi.
Az ágyban sem teljesített valami… - megkapta az első jobb horgosát; szája
felrepedt, s szép lassan folyni kezdett belőle a vörös folyadék, amit a fiú le
törölt párszor, de feleslegesen, mert nem akart elállni a vérzés. Már lendült a
férfi karja egy újabb ütésre, de egy hangos kiáltás megakadályozta benne.
- Oppa! – fut oda Hyung Seokhoz Seo Hee, őt pedig Ah Ri követte.
Mindkét lány döbbenten meredt a fekvő – vérző szájú fiúra. – Te megütötted? –
nézett szúrós tekintettel a fiatalabbik lány; mivel a férfi bólintott a lány
egy jól irányzott forgórúgással földre terítette. – Hagyd a barátaimat! –
lépett rá a mellkasára, hogy ne tudjon felkelni.
- Aigoo… ezentúl lesz, aki megvéd helyettem. – állt fel nagy
nehezen a jégherceg. – Amúgy… ez rohadtul fájt! Vegyél nekem kaját! –
megragadta barátja vállát, és húzni kezdte maga után.
- Várjatok! – kiáltja el magát Ah Ri; odarohant a két fiú
mellé, és Myung Soo kezébe nyomta a frissen lemásolt kulcsot. – Egy héten
20.000 won bőven elég lesz, a szabályokat pedig otthon megbeszéljük. –
mosolygott rá, majd távozott. Az újdonsült lakótárs pedig csak a kulcsra
meredt, amit kapott, feldobta, aztán pedig zsebre vágta. Alig egy másodpercre szimpátiát
érzett az ismerős idegennel, aki már nem is annyira ismeretlen, és nem is
annyira idegen.
- Tudod, lehet más oka is, azon kívül, hogy szánalmas vagyok! Mert az vagyok, egy lúzer, de... - mélyen a Jégherceg szemeibe nézett. - tudod hányan epekednek utánam nap mint nap? Van fogalmad róla mennyi srác ölne azért, hogy velem legyen? Nem! Honnan is tudhatnád? Akkor sem nyílnék meg neked, ha fizetnének érte! Az Antarktisz melegebb hely, mint a szíved... - otthagyta a fiút; amikor elhaladt mellette jól oldalba lökte.
Az egyetlen, aki észrevette, hogy Myung Soo a földet fixírozza az Hyung Seok volt. Azonnal tudta, hogy mi történt valójában; összevesztek, de most sokkal jobban, mint rövid ismeretségük alatt bármikor. Azonban az meglepte a fiatalabb fiút, hogy barátja bűntudatot érzett a történtek miatt, hisz sosem szokott megbánni semmit - főleg, ha egy lányt küldött el melegebb éghajlatra. Akkor most vajon miért?
