5. Fejezet

Ah Ri képtelen volt tovább lépni a döbbenetén; már a kanapén ülve néztek egymásra, és egyikőjük sem tudta mit mondhatna a másiknak, de végül a fiú szólalt meg először:

- Nézd! Sosem vallanám be, de most… tényleg nagy szükségem van erre a szobára szóval még téged is hajlandó lennék megtűrni magam mellett. – sóhajtott fel.

- Tessék? – tért magához a lány. – „Még engem is”?! Mi az, hogy még engem is? – felállt, és az ajtóhoz sétált, kitárta, s várakozóan meredt a kanapén ülőre. – Nem fogom kiadni neked a szobát… mire vársz még? – Myung Soo azonban nem mozdult; meredt maga elé, s nagyon serényen gondolkodott, hogy mi tévő legyen.

- Hah. – hagyta el száját egy lemondó sóhaj. – Még egy dolog, amit nem szabad Hyung Seok-ra bízni… - felkapta a cuccait, és lazán kisétált a lakásból, úgy, hogy rá sem nézett a lányra.

Ah Ri levetette magát ágyára, és gondolkodni kezdett a történteken.

- Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? – ült fel ágyán, kezébe vette telefonját, és tárcsázni kezdett. ~ A hívott szám jelenleg nem kapcsolható~ - Mi? Aish! Ezt jól kitervelte! – dőlt el. – De… most, hogy elküldtem, bűntudatom van… - oldalra fordult, és úgy meredt ki az ablakon. Gondolkodóba esett a szobával kapcsolatban. Lehet, hogy hibát követett el? Nem telt bele sok idő és elszundított, majd telefonja fülsüketítő csörgésére ébredt. – Nae [ne]? – szólt bele álmos hangon. – NAE? – pattant fel. – Yeh! Rögtön ott vagyok! – felerőszakolta magára a cipőjét, és már rohant is a lépcsőházban; kettesével véve a fokokat.

S, hogy ki hívta? Nem más, mint a kávézó tulaja; ugyanis az üzletben tűz ütött ki.

- Mi történt? – rontott be akkora hévvel, hogy az ajtó a kezében maradt. – Omo! – gyorsan kitámasztotta, hogy ne dőljön rá.

- Amint látod tűz ütött ki a konyhában, és leégett az egész üzlet… - mutatott körbe az Ahjussi. Arcára aggodalom ült ki, hangjában némi düh hallatszott, s szeméből teljes kétségbeesés sugárzott. – Fogalmam sincs, hogy fogjuk ezt túlélni… a biztosító holnap érkezik, de nem hiszem, hogy annyi pénzt fognak adni, ami elég lenne a teljes felújításra. Ah Ri-yah… lehet, hogy be kell zárnunk, ezért szeretném, ha ezen a héten új munka után néznél. – sóhajtott fel az úr. – Ez mindenkire vonatkozik! Amíg nem biztos, hogy újra megnyitok… keressetek magatoknak munkát! Mind fiatalok vagytok, fenn kell tartanotok magatokat! – tapsolt egyet, s az irodájába ment – vagyis oda, ami megmaradt belőle.

Mindenhol hamu, korom, és szénné égett berendezési tárgyak. Ránézni is rossz volt. A főnök egész életének munkája ment tönkre alig két óra alatt, hisz nem rég volt zárási idő.

- Figyeljetek srácok! – tapsolt egyet a tulajdonos. – Ideje haza mennetek. Innentől én intézek mindent. Vegyétek úgy, hogy megszűnt a munkaviszonyotok határozatlan időre; ha minden rendbe jön, akkor mindenkit felhívok. Vigyázzatok magatokra! – adta ki útját alkalmazottainak. A lány arra gondolt, hogy biztos nem akarja, hogy mások lássák összeomlott állapotban, mert már nagyon annak a közelében járt. Jobbnak látta, ha szót fogad, és elmegy; nem akarta megbántani az férfi érzéseit, ő távozott elsőként. Telefonja ismét csörögni kezdett.

- Unnie! Hallottam mi történt! – szólt bele Seo Hee. – Ahjussi jól van?

- Azt mutatja, de nem hiszem. belül biztos nagyon ki van borulva. – sóhajtott fel a lány. – Seo Hee-yah… munkanélküli lettem! – panaszolta. Nevetést hallott a háttérből… pontosabban két férfi tónusút. - Hol mászkálsz te az éjszaka közepén? – vonta kérdőre azonnal barátnőjét.

- Nyugi Unnie! Nem csinálok semmi rosszat. Oppánál vagyok. – hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Myung Soo is itt van.

- Az ki a frász? – torpant meg.

- Hát Hyung Seok legjobb barátja, akinek tojásrántottát csináltál.

- Ja, hogy ő… - esett le neki; hangjából csöpögött a megvetés. – Most már tudom, milyen néven küldjem el a fenébe. – villant be fejébe ez a zseniális gondolat. – De most megyek, mert még zuhanyoznom kell. Üdvözlöm Hyung Seok-ot. – ezzel meg is szakította a hívást. Bevetette magát a forró zuhany alá, s hagyta, hogy az aznapi fáradalmak kiszálljanak a testéből; amikor ezzel végzett ledobta magát az ágyban, és alig két perc múlva el is nyomta az álom.

- Milyen kedves, engem nem is üdvözölt? – tettet szomorúságot Myung Soo. – Mindjárt elsírom magam. Amúgy meg… - ütötte meg barátja fejét teljes erőből, aki erre csak egy szúrós pillantást vetett rá. – Mégis miért szervezkedsz te a hátam mögött? Ráadásul ilyen idióta tervet tudtál csak kieszelni? Miért akarod te mindenképpen, hogy együtt legyek azzal a libával? Ha? Folyton hisztizik, és felkapja a vizet, ráadásul idegesítő is! Állj le ezzel! – ütötte meg még egyszer.

- Hyung! – meredt rá nagy szemekkel. – Tudom, hogy vonzódsz hozzá! Látom!

- Mit látsz? – fonta karját nyaka köré, és bokszolni kezdte a fejét; akár két testvér vitája. – Nyisd ki jobban a szemed! Vagy menj szemészetre!

- Hyung! Hyung! – kiabált a dongsaeng miközben próbált kiszabadulni az idősebb markából, de feleslegesen. – Ez fáj! – húzta el az utolsó szót, s kapálózott, ahogy csak tudott, végül a másik elengedte őt.

- Még egy ilyen, és véged van!

- De Myung Soo-yah! – kezdte el hadarni elképzeléseit a fiatalabbik. – Amikor ott voltunk a kávézóban – csillant fel a szeme az emléktől, hisz akkor pillantotta meg először az ő drága végzetét. – csak úgy izzott körülöttetek a levegő! Láttam a tűzijátékot! – mutogatott bőszen. Erre csak egy gyilkos pillantást kapott hyungjától. A fiú eldőlt a számára kijelölt ágyikóba – ami a nappaliban lévő kanapé volt, és elnyomta az álom.

- HYUNG! – üvöltötte el magát reggel a lépcső tetejéről Hyung Seok; ezzel elérte, hogy az idősebbik leboruljon a szűk „ágyról”. – Meg akarnak verni! – futott oda kétségbeesetten a földön fetrengőhöz.

- Ki, és miért? – kérdezte álmos hangon; szinte fel sem fogta a kérdést.

- Egy lány bátyjai! – rázta meg a másik vállait. – De Hyung, esküszöm, hogy nem voltam azzal a lánnyal!

- Ezt elég nehéz neked elhinnem… - sóhajtott fel. – Honnan tudod h meg akarnak agyalni?

- Most írtak egy fenyegető üzenetet, ami egy papírrepülővel érkezett meg az ablakomon keresztül! Nagyon ijesztő Hyung! – mutatta fel a nyomtatott betűkből összeragasztgatott szöveget, amit Myung Soo hangosan kezdett el olvasni.

- Ha nem jelensz meg pontban ötkor a xy parkolóban… xy parkoló? He? – lepődött meg. – Ez mi akar lenni? Na mindegy! – folytatta tovább az olvasást - és kérsz bocsánatot a húgunktól, meg fogsz halni! He? Ezek gyerekek, vagy mi? – rázta meg fejét.

- Mit tegyek Myung Soo-yah! Mi lesz, ha tényleg megölnek? – kezdte el rágcsálni pulóvere ujját idegességében.

- Akkor meghalsz. Ezért nem kell szédíteni a sok nőt… - sóhajtott fel, miközben elterült a kanapén – újra.

- Te is ugyan ezt csinálod!

- Én? Mind tudja, hogy mire számíthat, és mire nem… én őszinte vagyok hozzájuk.

- Én is! Gyere el velem! Te meg tudsz védeni engem… - hajtotta le fejét szomorúan, hiszen tudta, hogy neki esélye sem lenne egy csapat nagy testvérrel szemben; minden volt ő csak nem egy harcos típus.

- Meg kéne végre tanulnod megvédeni magad… de legyen! – ült fel, s meredt egyenesen barátja szemébe. – De ezentúl, eljössz velem edzeni! Minden alkalommal. – emelte rá mutatóujját mosolyogva. A két fiú sosem volt az a fajta, akinek sok barátja– Hyung Seok-ot azért utálták, mert „túl jól nézett ki; Myung Soo-t pedig azért, mert soha nem ugrált úgy, ahogy más akarta, mindig a saját feje után ment; és persze mert a lányok csak úgy futottak utánuk – de mindig számíthattak egymásra a bajban. Igaz barátok voltak a különbségeik ellenére is.

- Muszáj? – húzta kissé össze szemöldökeit, amitől édes pofija lett, amit a lányok nagyon imádtak. – Nem vagyok harcos típus…

- Akkor ideje, hogy az legyél! – megragadta barátja karját, és húzni kezdte maga után; a cél pedig nem más volt, mint az edzőterem. Egészen fél négyig edzettek, majd útnak indultak a „xy parkolóhoz”- bár fogalmuk sem volt, hogy melyik az, tehát csak mentek amerre az ösztöneik vitték őket; természetesen a jó helyen kötöttek ki, de enyhén meglepődtek a látványon, ami szemük elé tárult.

- Te már pedofil is vagy? – fordult barátja felé értetlen tekintettel az idősebbik.

- Fogalmam sincs mi történik itt! – tenyerét arcéhoz csapta, és nagy kerek szemekkel bámult a kis társaságra, ami egy csapat kisgyerekből állt.

- Te, ott! – mutatott az egyik öt év körüli kisfiú Hyung Seok-ra, aki pedig önmagára – Igen, te! Gyere ide. – Olyan határozott volt a hangja, hogy az idősebbik fiú szó nélkül tette, amit mondott, persze ezt barátja csak értetlenül figyelte. – Nemsokára ide fog érni a bátyám, és akkor jól ellátja a bajodat! Azt mondta, ha el mersz menni innen még ide nem ér, duplán fogod megkapni a mai adagot.

- Mégis hány éves a te „bátyád” – mutatott idézőjeleket a levegőbe Myung Soo.

- Huszonnégy. – Hallanak meg egy nagyon mély – már-már medvére emlékeztető hangot maguk mögül a fiúk. – Te törted össze a húgom szívét? – ragadja meg a jégherceg pulóverét, és megemelte őt.

- Más esetben azt mondanám, hogy nem az vagyok, akit keresel – szinte hallotta, ahogy barátja egy nagyot nyel -, de azt kell mondanom, hogy igen. Darabokra törtem a szívét, és meg sem bántam! Tudod miért? Mert a húgod egy hisztis liba, aki csak ahhoz értett hogyan ürítse ki a pénztárcámat… Ennyi. Az ágyban sem teljesített valami… - megkapta az első jobb horgosát; szája felrepedt, s szép lassan folyni kezdett belőle a vörös folyadék, amit a fiú le törölt párszor, de feleslegesen, mert nem akart elállni a vérzés. Már lendült a férfi karja egy újabb ütésre, de egy hangos kiáltás megakadályozta benne.

- Oppa! – fut oda Hyung Seokhoz Seo Hee, őt pedig Ah Ri követte. Mindkét lány döbbenten meredt a fekvő – vérző szájú fiúra. – Te megütötted? – nézett szúrós tekintettel a fiatalabbik lány; mivel a férfi bólintott a lány egy jól irányzott forgórúgással földre terítette. – Hagyd a barátaimat! – lépett rá a mellkasára, hogy ne tudjon felkelni.

- Aigoo… ezentúl lesz, aki megvéd helyettem. – állt fel nagy nehezen a jégherceg. – Amúgy… ez rohadtul fájt! Vegyél nekem kaját! – megragadta barátja vállát, és húzni kezdte maga után.

- Várjatok! – kiáltja el magát Ah Ri; odarohant a két fiú mellé, és Myung Soo kezébe nyomta a frissen lemásolt kulcsot. – Egy héten 20.000 won bőven elég lesz, a szabályokat pedig otthon megbeszéljük. – mosolygott rá, majd távozott. Az újdonsült lakótárs pedig csak a kulcsra meredt, amit kapott, feldobta, aztán pedig zsebre vágta. Alig egy másodpercre szimpátiát érzett az ismerős idegennel, aki már nem is annyira ismeretlen, és nem is annyira idegen.