32. Fejezet

Tudom, hogy eddig nem sok minden történt, de azt hiszem ideje beindítani az eseményeket. Kezd egy kicsit lapossá válni, és ezt a kommentek is mutatják. 1-2-t kapok maximum, holott ennél azért sokkal többet kaptam régebben... Ez azért egy kicsit fáj, mert ez azt jelenti, hogy a teljesítményem minősége romlott. Nem tudom, hogy ez miért történt, de igyekszem helyrehozni, és valami jót is alkotni. Így talán kiérdemlem, hogy ne csak 3 ember mondja el a véleményét a  fejezetről... :/ 

Ami pedig az új fejezeteket illeti, hivatalosan is bejelentem, hogy sikerült beszereznem egy laptopot, tehát ezentúl rendszeresen hozok majd új részt! :D *-* VÉGRE!!

„Loving you is everything to me. Please don’t leave me alone!” – mondta a lány, miközben könnyeivel küszködött, s megragadta barátja kezét.

Ez volt az a pillanat, amikor Myung Soo kikapcsolta a Tv-t. Elege volt a sok nyálas vacakból, ami csak még inkább depresszióssá tette, és emlékeztették, hogy ő is otthagyta Ah Ri-t, mintha semmit sem jelentett volna neki a rövid kis idő, amit együtt töltöttek. 

Mikor mehet már végre haza? Mikor végez már?

Rajta kívül senki sem tudhatta jobban, hogy már csak két nap, és bizony ő már itt sem lesz, de ezek a napok olyan lassan teltek, mintha minden óra egy egész hét lett volna.

Lehet, hogy ha ezt kimondta volna hangosan is, mindenki azt mondja, hogy túlzás, de valóban így érezte.

 Az idő nem múlik olyan gyorsan, mint szeretné…

-----------***------------

- Ez a hét maga volt a tökély! – dobta le magát a kanapéra Hyung Seok, mint aki jól végezte dolgát. Igazság szerint tényleg azt tette, mert ő már rég összepakolta azt a kevés kis holmit, amit magával hozott az útra.

- Szerintem is! Azt hiszem ezt meg kell ismételnünk, amikor Myung Soo Oppa itthon lesz! – kiabálta ki a szobájából Seo Hee teljesen megfeledkezve róla, hogy Baekhyun is a nappaliban tartózkodik. Szájára kapta a kezét döbbenetében. – Pabo! – suttogta önmagának, miközben aprót ütött fejére büntetésképpen.

A nappaliban eközben Baek nem félt rákérdezni a dologra:

- Myung Soo visszajön?

- Öhm… igen. – Nem volt mit tenni; most már el kellett mondania az igazat. – Csütörtökön érkezik. – harapott bele alsó ajkába. „Ottokaji?” Tudta, hogy barátja teljes titokban akarja tartani a dolgot, amíg csak lehetséges, de úgy tűnik eddig volt az.

- Remek… - hajtotta le fejét a másik. „Ezek után már tényleg nincs mit tenni...” – Kösz, hogy elmondtad… tudom, hogy ti Neki szurkoltok, de azért remélem jól éreztétek magatokat velem is. – húzta széles mosolyra ajkait, hogy elfedje bánatát, miután már Seo Hee is letette bőröndjét a szobában.

- Természetesen jól éreztük magunkat! Mégis milyen kérdés ez? – huppant le a lány a kanapéra. Oldani akarta a feszültséget, ami ellepte a helyiséget. – Te is a barátunk vagy Baekhyun-ssi!

- Haha. – nevetett fájdalmasan. – Ha tényleg az lennék, akkor engem is Oppának hívnál, mint őt. – felállt, és kisétált az ajtón. Nem akarta, hogy lássák őt összeomlani. Barátokat szeretett volna, valakit, aki őt is támogatja néha napján, olyat, mint amilyen Myung Soo-nak van. De úgy tűnik számára ez lehetetlen. Sosem kapja meg azt amit igazán szeretne.

Persze ott volt neki Ah Ri, pontosan tudta, hogy így van. De vajon meddig? Mégis meddig tudja barátnője elfojtani a szerelmét, amit volt barátja iránt érez? Most, hogy visszatér, biztos volt benne, hogy nem sokáig.

Érezte, ahogy szíve egyre jobban szúrni kezdett,ahogy kirontott a hotelből, s tudta hogy ennek nem lesz jó vége. Muszáj friss levegőt szívnia, muszáj lenyugodnia. A doktor megmondta, hogy a túl sok stressz nem lesz rá jó hatással. „Nyugodtnak kell maradnom! Nyugodj le Baekhyun-ah!” – Mondogatta magában, mintha megakadt volna a bakelit a lemezlejátszón. Azonban minél tovább sétált az utcán annál rosszabban érezte magát.

Nem hitte el, hogy ilyen sok év után, a sok műtét után, újra visszaesett. Újra át kell élnie azokat a szörnyű, fájdalmas, magányos napokat. Nem akarta, s ez ellen csak ő tehetett. Mivel? Hogy addig hagyja elmenni Ah Ri-t amíg még van esélye kimondani saját erejéből a szavakat.

- Ezúttal esélyem sincs… - Gondolatban végigjátszotta a három éve lefolytatott beszélgetését a kezelőorvosával.

„Tíz évbe telt, hogy meggyógyítsuk Önt, Baekhyun-sii, és még így sem száz százalékos a siker! Gyakorlatilag itt élte le az eddigi élete háromnegyed részét, tegyen róla, hogy ne kelljen többet visszajönnie. 

Ha a szívpanaszai bármikor visszatérnek, akkor már csak egy csoda segíthet magán! Nagy valószínűséggel, ha öt évig nem jelennek meg a tünetek, nyugodtan mondhatom majd, hogy meggyógyult, de addig óvatosnak kell lennie. Tudja nagyon jól, hogy nem a szívével van a baj. Ha transzplantálunk egyet a régi helyére az sem fog segíteni.” – csukta be a fiú kartonját. – Legyen nagyon óvatos! Az egészsége az első! Ezt ne felejtse el soha! 

- Öt év hosszú idő! Én már most egészséges vagyok! Majd meglátja! – mosolygott vadul a fiú, aki végre először hosszú idő óta elhagyhatja a korházat.

- JÁRJON BE AZ ELLENŐRZÉSEKRE! - kiáltotta még utána feleslegesen, mert a fiút már egy cseppet sem érdekelte.”

Ezek a mondatok nem is mélyültek feledésbe, visszatértek szinte minden este álmaiban, még ha azt is tettette, hogy nem figyel. 

Egyszerűen az elmúlt két évben teljes mértékben háttérbe szorultak Ah Ri mellett. Hogy is figyelhetett volna a rosszra, amikor minden, amire szüksége volt előtte lebegett, minden jó.

- A francba! – ült le a legközelebb eső padra. Szinte látta maga előtt, hogy nézett ki abban a pillanatban. Ezerszer látta már a beteg Baekhyunt, akit csak sajnálnak az emberek. 

Ezerszer nézett már tükörbe azalatt a tíz év alatt, amit odabent töltött. Pontosan tudta, hogy hogyan fest ebben a pillanatban. Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, hogy felidézze a képet, nap, mint nap szembe nézett vele egy évtizeden át.

Visszatérő álmában mindig csak a kórházi ruhában van, s azt olvassa a tükörre írva, hogy: „Vissza fogsz térni. Újra beteg leszel!” - s nem lehetett letörölni, hiába is próbálta. 

Egyértelmű, hogy ez nem volt egy kellemes álom. Még a kórházba sem szívesen járt. Túl sok időt töltött el ott.

S hiába tűnt úgy, hogy az élete egy jól megrendezett dorámára hasonlít, ez egyáltalán nem csak egy sorozat volt, amin sírhat aztán pedig, ha vége az aznapi résznek, csatornát válthat; s egy újba, egy sokkal vidámabba kezdhet. Ez számára a valóság volt. A kegyetlen igazság. Az élete.

- Hogy történhet ez újra? Nem akarom… - gördült le az első könnycseppje, ami az előtte elterülő járdán landolt. Néhány perccel később, s egy rakás kusza gondolat helyrerakása után, felemelte a fejét, s határozottan nézett a lemenő napba, mely erősen narancssárgás színre festette a Jeju-sziget körül elterülő tengert. – Lehet, hogy itt kéne maradnom. Csak lefekszem ide, és alszom egyet. Senki sem fog…

- Baekhyun-ah! Egész idáig téged kerestelek! A srácok azt mondták felálltál, és csak egy szó nélkül kisétáltál a házból. – guggolt le elé Ah Ri és a nagy barna szemeit aggódva szögezte rá. – Minden rendben? Sápadt vagy. – simított végig a falfehér arcon. A fiú meg sem tudott szólalni. Lenyűgözve figyelte az előtte megjelenő szerelmét.

- Mindig ez van… - sóhajtott fel miközben a szürkülő eget kezdte el kémlelni.

- Micsoda?

- Ha épp feladnám, megjelensz, mint egy megmentő… miért nem vagy képes eltűnni?

- Tessék?

- Tűnj el innen! – ült fel hirtelen. Szemeiben harag lángolt.

- Mit mondtál? – állt fel Ah Ri döbbenetében.

- Azt, hogy nem akarom, hogy itt legyél. Nem érdekel, hogy kerestél, nem érdekel, hogy aggódsz! Azt akarom, hogy hagyj magamra, és tűnj el innen! – állt fel most már ő is.

- Fogalmam sincs mi ütött beléd, Baekhyun-ah, de… - megpróbálta megfogni a kezét nyugtatólag, de barátja elrántotta kezét, és hátat fordított neki.

- Menj most el… rossz napom van. Majd… a reptéren találkozunk. – sóhajtott. Amikor újra Ah Ri felé fordult, ő már elsétált, s messze járt. – Így a legjobb… szép lassan utálnod kell engem. Sajnálom. – zuhant vissza a padra. A holnapi programja már abban a pillanatban el volt rendezve, amint szúrni kezdett a szíve. Nincs más választása, mint visszamenni, első alkalommal figyelmen kívül tudta hagyni, de ezúttal ezt sajnos nem tudta megtenni. 

Legalább fájdalomcsillapítót kap majd.

- Ah Ri… tudnod kell valamit! – lépett oda barátnője, kissé bűnbánóan. – Tudom, hogy beszéltél Myung Soo-val szombaton, és valamit tudnod kell vele kapcsolatban… - kezdte el húzogatni a pulóvere ujját, amiből az idősebb egyből tudta, hogy valami komoly dologról van szó. „Miért pont ő megint? Miért kell minden veszekedés után újra találkoznom a nevével, a képével, vagy épp vele? Miért?”

- Mi az? – már előre tudta, hogy nem akarja hallani.

- Csütörtökön… csütörtökön…  - dadogott, majd ajkát kezdte el harapdálni. Hyung Seok csak aggódva figyelte az eseményeket. Várta, hogy mi fog kisülni ebből az egészből; nem tudta milyen reakcióra számíthatott.

- Mi lesz csütörtökön? Nyögd már ki! Nem lehet olyan nagy dolog! – ivott bele a pohár vízbe, amit kitöltött magának.

- Csütörtökön… már Szöulban lesz! – s ezzel a mondattal barátja mögé futott, aki védekezően átölelte a reszkető lányt. Azonban Ah Ri nem tett semmit; egyszerűen döbbenten bámult maga elé, s még pislogni is elfelejtett. Akár egy szobor a tér közepén, amely már évek óta ugyanazon a helyen van.

„Ottokaji?”