31. Fejezet

Napok teltek el úgy, hogy Myung Soo ki sem tette a lábát az irodájából. Minden percét a munkájával töltötte, hogy minél hamarabb befejezze, és végre hazamehessen.

A munkatársai az első pár napban nagyon furcsállták, hogy mi ütött belé, s még pletykák is terjedni kezdtek róla és a kapcsolatáról azzal a különös lánnyal, aki elrabolta a szívét. Ezt persze néhány dolgozó nem is félte számon kérni tőle, de ez a fiút egy kicsit sem érdekelte.

Nem tett úgy, mintha nem hallaná, de úgy sem mintha nagyon érdekelné a dolog. Minden, amit tett az volt, hogy megengedett magának egy-két csípős választ, majd folytatta tovább, amit elkezdett.

Persze néha fél órákra hazaugrott, hogy lezuhanyozzon, de aztán rohant is vissza a véghez. Azzal sem foglalkozott, hogy öltönyben kéne lennie – felhúzta az utcai ruhát, mert azok kényelmesebbek voltak.

- Haver, te alszol egyáltalán? – Úgy két héttel később Matt lépett be az irodájába, s aggódva kérdezte meg ezt barátjától, hisz a Jéghercegnek táskányi karikái voltak, s mintha még fogyott is volna. Egyértelmű, hogy ezek a napok nem tesznek jót az egészségének, de természetesen senki sem tudta volna eltántorítani ettől az egész őrültségtől.

- Két-három órát egy nap. Az bőven elég időpocsékolás. – motyogta, miközben egy nagy kupac papír között kutatott. Matt kissé ledöbbent, hogy egyáltalán tudja, hogy melyik papírhalom között kell egyáltalán keresnie, hiszen volt vagy egy tucatnyi – legtöbbjük tele volt ragasztgatva Post-it lapokkal, és volt olyan, ami csak szanaszét hevert a földön.

- Legalább mond azt, hogy haladsz valamit… - tolt arrébb egy papírhalmot, és leült a kanapéra, amin láthatóan Myung Soo szokta tölteni az éjszakát.

- Ami azt illeti… igen. Még pár nap, és kész vagyok az egésszel. Fél éves munkát letudtam kevesebb, mint három hét alatt.  Azt hiszem ez már teljesítmény. – mosolygott fel barátjára az íróasztala mögül.

- És nagyon ijesztő is! – mutatott rá a lényegre. – Mi lenne, ha tartanál egy kis szünetet, és…

- Nem! – szakította félbe. – Muszáj haza mennem. Minél előbb. Seo Hee azt mondta, hogy minden esély meg van rá, hogy az a Bacon srác megkéri a kezét, és azt egyszerűen nem engedhetem meg! – túrt bele a hajába, mint egy őrült.

- Azt hiszem ez a kialvatlanság kezd az agyadra menni… - Matt komoly aggodalommal figyelte barátját, ahogy fel-le járkál az öt négyzetméteres „kis” irodában. – Mi lenne, ha elmennénk, és lazítanál egy kicsit? – ez volt az a pillanat, amikor megragadta Myung Soo-t és kirángatta az irodaházból, majd elvitte őt egy pizzázóba. Tiltakozásra esélye sem volt.

Viszont a Jégherceg egy idő után már nem is akart. Miért kellett volna neki? Ott volt ő, a pizza és a jéghideg Cocacola. Ezekből pedig annyit ehetett amennyit csak akart. Ebben a két hétben még csak nem is tudott arra gondolni, hogy jól lakjon. Mindig csak bekapott pár falatot aztán utána folytatta tovább a tervezést, és a megvalósítási folyamatokat.

- Ah, ez annyira finom! – harapott bele a negyedik szelet pizzájába. Olyan érzés volt ez számára, mintha ezer éve nem evett volna egy falatot sem.

- Tudom, hogy finom, de a New York-i pizzának nincs párja egész Amerikában! – oktatta ki a barna-szeműt.

- Tudod, Matt… arra gondoltam, hogy nem lenne kedved velem jönni, és megismerni a barátaim? Nem azt mondom, hogy költözz is oda, de azért néhány hónapot ott tölthetnél. Tudod, megismerkedsz a kultúrával, és… a csajokkal. – perverz mosolyra húzta ajkait, s folytatta tovább. – Meg persze segíthetnél nekem a tervem megvalósításában. Hyung Seok most költözött egy új lakásba, és van egy üres szobája.

- És ez nekem miért is jó? – emelte fel egyik szemöldökét érdeklődve két rágás között.

- Figyelj, elmagyarázom! – hajolt közelebb a barna. – Van ez az üres szoba, amibe te beköltözöl. Nos, mivel ez a szoba foglalt… nekem nincs hová mennem. Vagyis van, oda ahol eddig is laktam, Ah Ri lakásába. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, s Matt mindent értő tekintettel bólogatni kezdett, miközben ecsetelte, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. – Lehet, hogy egy kicsit önzőség, hogy ez az első számú indok, amiért megkérlek, de… megtennéd?

- Még szép, hogy megteszem! – csapott az asztalra. – De csak azért, mert szeretném végre látni, hogy együtt vagytok. Eleget szenvedtél, megérdemled, hogy boldog legyél. Mellesleg van egy kis mesélni valóm… - hajtotta le a fejét Matt, kissé bűnbánóan. – Szóval, egyik este elmentem bulizni, egyedül, mert te begubóztál az irodádba, és ott találkoztam valakivel. Nem volt ismeretlen, és ami azt illeti te is ismered. Nagyon úgy tűnik, hogy alakul valami köztünk…

- Ki az? – Myung Soo előre rosszat sejtett.

- Suzy. – húzta el száját a kék-szemű, a barnára nézett, s arcáról mindent leolvasott. – Tudom, hogy most mit gondolsz. Egy leszek a sok közül, akikre ráhajtott, elveszi a pénzüket, majd továbbáll. Csakhogy nekem nincs semmi, amit el tudna venni… tudod, hogy nem vagyok elengedve anyagilag, és a lakásom is elég gyér. Csak annyit mondok, hogy… adtam ennek egy esélyt, és engem sem kell félteni, ha szédítésről van szó. El tudod ezt fogadni?

- Eltudom, de ha esetleg összefutnék vele, ne kérd, hogy kedves legyek. Mellesleg, ha eljön a pillanat, akkor nem fogom kihagyni, hogy „én megmondtam”. Biztosan hallani fogod!

- Renden! Ha ez megtörténik, akkor meghallgatom. Mindent, amit mondani akarsz, bármit, amit a fejemhez akarsz vágni. – Ezzel lezártnak is tekintették a témát. Ez viszont nem jelentette azt, hogy Myung Soo nem gondolta örültnek Matt-et, és hogy nem volt ellene a dolognak. Azonban már nagyon jól megtanulta, hogy mindenki a saját sorsa kovácsa, ahogy az édesanyja mindig mondta neki.

Bae Suzy… a lány, aki valahogy mindig belegabalyodik az életébe. A lány, aki időről időre mindig jön, hogy tönkretegyen mindent, hogy őt tegye tönkre, aztán pedig tovább áll, mintha sosem lett volna ott. Azt az aprócska kis hibát, hogy Myung Soo mindig szenved miatta hetekig. Ezúttal azonban, valamilyen oknál fogva megúszta. Valamiért most nem csaptak le rá akkora hullámok, mint amik mindig szoktak. Ez határozottan egy jó jelnek számított, hisz azt jelenti, hogy nincs akkora hatással rá, ahogy eddig volt. nem tudja annyira befolyásolni, mint a múltban.

Miután visszasétált az irodájába, s leült a hatalmas bőrfoteljébe, észrevette, hogy a telefonján egy olvasatlan üzenet van. gyorsan feloldotta a billentyűzárat, s megnézte mi az.

Az üzenet Seo Hee-től jött. Amint meglátta ezt a nevet sokkal kíváncsibb lett, mint egy másodperccel előtte.

*Ez csak neked! ^^*

Egy Ah Ri-ról készült pár másodperces videót kapott, és egy képet. A lány valószínűleg nem is tudott róla, hogy ezt ő is meg fogja kapni, de ezzel nem is volt semmi baj. A kettős-ügynöke tökéletes munkát végez számára. A videót nézve egy fájdalmas mosoly terült el arcán, hisz láthatta, hogy mennyire élvezte a tengerparti utazást nélküle. „Ezek szerint eddig erre az útra készültek… Hyung Seok figyelj rájuk!”

Rákattintott a képre, s egy ideig nézegette a gyönyörű arcot, majd beállította a háttérképének, s félretette a telefont. Dolgoznia kell. Ha befejezte, láthatja őt!

Azonban nem bírta sokáig. Újra kezébe vette a telefont, s írt egy üzenetet Seo Hee-nek. Megköszönte a képet, s elkérte tőle Ah Ri új telefonszámát. Amint megkapta az SMS-t, a tárcsázóba is másolta a kapott számsort.

Azonban a hívás gombot valahogy még sem merte lenyomni. Miért? Talán azért mert félt. S, hogy mitől? Hát attól, hogy a lány, amint meghallja a hangját kinyomja, és soha többé nem veszi fel neki a telefont.

Viszont, ahogy az lenni szokott, valahogy mégiscsak sikerült elindítania azt a hívást. Mire észbe kapott, egy boldog csilingelő hang szólt bele a telefonba.

- Igen, tessék? – Ah Ri várt pár másodpercet, majd újra megszólalt. – Hahó! Ha nem szólsz bele leteszem. – hallott a hangján, hogy mosolyog. „Olyan jó lenne látni a mosolyát…” – nagyot sóhajtott, de mégsem tudott megszólalni. – Hallom, hogy itt vagy! – nevetett fel édesen. – Miért nem szólsz egy szót sem?

- Ah Ri-yah… - kezdett bele halkan Myung Soo. Ilyen bizonytalan még sosem volt. – Kérlek ne tedd le…

- Te… Myung Soo? – a lány döbbent hangját hallva, tudta, hogy nem számított a hívására.

- Tudnánk beszélni? – harapott bele alsó ajkába a fiú, miután megnyalta azt. Nem számított igenre.

- Csak egy pillanat, és kimegyek. – fújtatott a vonal túlsó végén az az édes hang. – Miért hívtál? – nem ígérkezett egy barátságos beszélgetésnek, de még ez is több volt, mint a semmi.

- Én csak… - Nem is tudta mit mondhatna erre. Miért hívta? Ő maga sem tudta. – Csak hiányoztál. – mondta ki nagy nehezen. A szíve majd kiugrott, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját. Megőrült talán, hogy ilyenekkel traktálja a lányt, aki egyelőre még hallani sem akar róla? Biztosan.

- És most mit vársz, mit kezdjek ezzel Myung Soo? Azt kéne mondanom, hogy te is hiányzol nekem, hogy múlt éjjel veled álmodtam, és szeretném, ha itt lennél? – hangját hallva a Jégherceg szerette volna rávágni, hogy „Igen, ez minden vágyam!”

- Nagyon szeretném, ha ezt mondanád, de tudom, hogy nem fogod. Én viszont elmondhatom, hogy minden éjszaka veled álmodom, és egész nap csak rád gondolok. Mindig itt vagy a gondolataimban.

- Ennek örülnöm kéne?

- Volt, és lesz is idő, amikor örültél, és örülni fogsz neki. – mosolyodott el halványan. – nem hitte el, hogy épp flörtöl a lánnyal, aki eddig még hallani sem akart róla két évig; ráadásul telefonon.

- Honnan veszed, hogy örülni fogok ennek? Hogy hallani akarom majd ezt? – Myung Soo ugyan nem látta, de Ah Ri leült a szállodai szobája erkélyének egyik székére.

- Mert visszamegyek, és miután visszamentem… nem hagyom, hogy elmenekülj előlem. – dőlt hátra a székében a fiú, s régóta először szívből jövő mosoly terült el arcán.

- Nem hagyod? Mégis, hogy érted ezt? – kis aggodalom hallatszott a vonal túlsó végéről.

- Azt hiszem, erre a válaszra még várnod kell. Sajnos még nem válaszolhatok. De… viszont te válaszolhatsz egy másik kérdésemre: hogy vagy? Minden rendben?

- Te nem válaszolsz az én kérdésemre, de nekem válaszolnom kell a tiédre? Mégis, hogy gondoltad ezt? – tisztán hallani az incselkedést a hangjában. Ez a beszélgetés a régi szép időkre emlékeztette mindkettőjüket. S ebben a jelentéktelennek tűnő pillanatban a szívük régóra először, újra egyszerre kezdett el verni, de csak néhány ütemig.

- Nem tudnál csak válaszolni? – sóhajtott egyet Myung Soo, ahogy megtört a varázs.

- Megvagyok, Myung Soo. Megvagyok.

- Ez nem volt meggyőző. De persze nem is várom, hogy… - valami furcsa hangra lett figyelmes. Mintha Ah Ri szipogott volna. – Sírsz?

- Miért csinálod ezt? – sírós hangját egy igennek vette. – Miért kell így összezavarnod mindent?

- Nézd, én… tudom, hogy nem vagyok a legjobb ember, tudom, hogy önző vagyok, és hogy nem érdemlek megbocsátást, de…

- Ne! Légyszíves… ezt ne! – szakította félbe. A fiú tudta, hogy ismét elszúrta.

- Rendben, akkor nem fogok semmit mondani a kapcsolatunkról. Semmit, csak kérlek ne rakd le. – könyörgött neki. Persze Ah Ri nem is akarta lerakni. Egyszerűen még magának is félt bevallani, de várta, hogy Myung Soo jelet adjon magáról. Várta, hogy felvegye vele a kapcsolatot, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy jól van, hogy minden rendben vele.

- Te jól vagy? – szipogott még egy utolsót, majd ezt kérdezte egy nagy sóhajtás után. – Seo Hee mondta, hogy sok a munkád.

- A munkám? –bólintott aprókat a barna. Azt nem láthatta, hogy Matt megállt az ajtóban, és ugyan nem értett semmit a beszélgetésből figyelmesen hallgatott, s nézte ahogy barátja az ablakhoz sétál, és kimered azon. – Tényleg sok a dolgom. Az apám azt mondta addig nem mehetek haza még be nem fejeztem, amit elkezdtem. Két hete folyamatosan azon dolgozom, csak zuhanyozni meg átöltözni járok haza.

- Akkor nem is alszol? – aggodalmaskodott, ami mosolygásra késztette mindkettőjüket.

- De, pár órát szoktam. Miután elmentél belevetettem magam, hogy minél… hm, azt mondtam, hogy nem hozok fel semmi ilyesmit… úgy tűnik, hogy mostanság csak rólad tudok beszélni, Ah Ri-yah. – Ezt a nevet Matt is értette, ezért vad mosolygásba kezdett, majd elsétált, hogy ne zavarja tovább - mintha észrevette volna, hogy ott van... Mindenesetre esz ideje megkérdezni.

- Azt hiszem, hogy nekem most mennem kell… eleve nem is kellett volna…

- Értem. Semmi baj. Menj csak. – csalódott volt, de megértette. Ez is több volt, mint a semmi. – Viszont, mielőtt letennéd…

- Tényleg mennem kell, Myung Soo… - siettette őt Ah Ri.

- Számíts rá, hogy még hívni foglak… úgy tűnik mostanában nem bírom ki sokáig nélküled. – mosolygott magában. Azonban választ már nem kapott, a lány kinyomta a telefont, s a hívás megszakadt. – Hul! –  mondta már önmagának a fiú. – Mi volt ez?

Nem hitte, hogy ennek az egésznek nagy jelentősége van, de azt igen, hogy talán, TALÁN egy kicsit nőttek az esélyei. „Még nincs minden veszve!” – mosolygott rá a telefonja kijelzőjében, ahol Ah Ri nézett vissza rá, s mosolyogva vetette le magát a kanapéra. Ma megengedheti magának, hogy hosszú, édes álma legyen.

30. Fejezet

Myung Soo nem volt olyan srác, aki könnyen feladja - legalábbis eddig ezt gondolta magáról. Most ugyan is, hogy tennie kéne valamit, sehogy sem viszi rá a lélek, hogy lépjen. Ostoba módon betartja az ígéretét, és hagyja szerelmét, és azt a - szerinte - bájgúnár, nyomit nyugton ezekben a napokban. Ráadásul még kimozdulni is fél, nehogy összetalálkozzon velük, és odarohanjon Ah Ri-hoz. Mert ha megtenné a karjaiba zárná, és valószínűleg sosem engedné el.

- Megvagy? - ült le mellé Matt nagy hévvel az étkezőasztalhoz Myung Soo lakásán.

- Ami azt illeti... jól viselem. - hazudta, s ezt barátja is tudta nagyon jól.

- Akkor most úgy teszek, mintha ezt elhinném. - mosolygott a barnára. A Jégherceg lehajtotta fejét, s nagyot sóhajtott. Mi üthetett belé, hogy így viselkedjen?

- Ilyen a szerelem, Matt? - nézett ki az ablakon egy újabb sóhajtást követően.

- Milyen?

- Egyszer úgy érzem majd felrobbanok annyira izgatott, és boldog vagyok, máskor pedig legszívesebben sírnék, és csak elbújnék. Egyszerre vagyok izgatott, boldog és szomorú is. Akárhányszor rá gondolok a torkomba kúszik egy gombóc, és nem tudom eldönteni, hogy jó e, vagy rossz. Őszintén... mindkettő egyszerre. Bár mostanában inkább csak az utolsó... What is this?

- Tudod ez már csak ilyen. Egyszer olyan, mintha az egekben szárnyalnál, aztán pedig csak lezuhansz a földre, és elveszettnek érzed magad. Egyszerre vagy szomorú és mérhetetlenül boldog. Ez már csak így megy, mint mondtam...

- Tudod... mindig azt gondoltam, hogy a szerelem, mint érzelem nem létezik, hogy ez csak erős testi vonzalom, de... de mekkorát tévedtem! Most már... rajta kívül nem is látok mást, de ezt azt hiszem már tudod. - fájdalmas mosoly kúszott ajkaira, s közben megrázta fejét, mert Ah Ri boldog arca újra előbukkant agytekervényei leghátsó kis zugából, hogy átvegye az irányítást az elméje, a gondolatai felett, de ez most nem tenne jót neki. Mondjuk már az is mindegy lenne… ennél lejjebb már nem igazán tudna süllyedni a depresszióban. Persze ez egy hazugság volt, hisz a végleteknél még javában nem járt, de azért ezzel győzködte magát. „Ennél rosszabb már nem lehet!” – mondogatta magának újra és újra ezekben a napokban. Sőt! Már évek óta folyamatosan ezt hajtogatta önmagának. – Tudod… hülyeség ezt mondanom, hisz csak egy hónapot voltunk igazán együtt, és az tényleg semmi… olyan mint egy másodperc egy egész életben, de… Ah Ri csak egyszerűen teljessé tette az életem. Meghazudtolt mindent, amiben eddig hittem, kihívások elé állított, és én boldogan fogadtam el ezeket minden alkalommal. Akkor voltam a legboldogabb, amikor vele voltam. You know, it was like a real home to me. Az igazi otthonom. Mert… miután az anyám meghalt, nem éreztem, hogy tartoznék valahová, hogy van helyem az apám házában, de miután először betettem a lában Ah Ri lakásába, minden olyan ismerősnek tűnt… mintha jártam volna már ott, mintha… ott lett volna a helyem…

- Fogalmam sincs ez milyen érzés lehet, mert még nem tapasztaltam, de ahogy most a szemed csillog… - mutatott rá a nagy csoki-barna íriszekrere, melyek most valami különös érzéssel voltak megtelve.  –, nekem is volt ilyen már azelőtt.

- Mikor, és… hol az a lány?

- Ő elment… - Matt szomorú mosolyra húzta ajkait. – Szó szerint… Amikor fiatal voltam, és épp a lázadó koromat éltem… a családom elvitt engem a kórházba önkéntesnek, ahol haldokló emberekkel kellett foglalkoznom. Ott találkoztam vele, Leilának hívták; olyan volt, mint egy hercegnő, egy hercegnő, akit sosem kaphatok meg. Azonnal beleestem… egyszerre volt közel, s távol. 

Egyik nap, amikor már sokadik alkalommal mentem be, leült mellém, és azt mondta: az én életemen már nem lehet segíteni, de a tiéd még megmenthető. Rám mosolygott azzal a gyönyörű, ragyogó mosolyával, és én még jobban beleestem. Azt mondta ő meg tudná menteni az életem, ha szeretném. Akkoriban nagyon le voltam csúszva, csak egy kapaszkodót kereste, hogy ne süllyedjek még lejjebb. S ő hagyta, hogy belé kapaszkodjak, megmentette az életem. S cserébe csak annyit kért, hogy maradjak vele a végéig, s én maradtam. A legeslegvégig… - gördült le egy könnycsepp Matt arcán. – Azóta nem találtam senki hozzá foghatót, s talán nem is fogok soha, de megígértem neki, hogy ezentúl is nyitott szívvel fogok élni, hogy beengedek mást is, s talán egy nap már nem fog ennyire fájni.

- Nagyszerű lány lehetett. – veregette meg barátja vállát Myung Soo biztatóan. Sosem hitte volna, hogy az ő örök mosolygós, bolondos barátjának lehet ilyen múltja. Bár igazából sosem kérdezett rá semmire, amiből kiderülhetett volna ez a dolog. Meghallgatta, amit Matt magától elmondott neki, és ez volt minden… sosem volt az a fajta, aki kérdéseket tesz fel a másiknak.

- Az volt, de… tudod senki más nem tudhatta rajtam és a családján kívül, hiszen nem voltak barátai, nem volt senki akihez fordulhatott volna a bajban… csak én és a családja. Fontos szerepet töltöttem be az életében, de mégsem annyira, mint amilyet ő az enyémben. Néha csak azon kapom magam, hogy rá gondolok, hogy a közös emlékeinken agyalok, és csak ömlenek a könnyeim miközben nevetek.

- Csak nem részegen? – próbálta kicsit feldobni a hangulatot a Jégherceg, látszólag sikeresen.

- Ha részeg vagyok csak szimplán sírok, like a looser. – nevetett fel a kék-szemű.

- Mindketten megjártuk ezt a szerelem témát. – kortyolt bele a már rég kitöltött limonádéjába Myung Soo.

- It’s true, but you can fix it! – harapott bele a megkezdett gombás-kukoricás pizzájába a Matt. – Az lenne a legjobb, ha már most elkezdenéd tervezgetni, hogy mit fogsz csinálni, ha hazaértél. – állt fel, s megindult az ajtó felé. – Nekem itt a vége az estének, haver, de mielőtt elmegyek... Ideje kimozdulnod innen végre. A két jómadár már tegnap hazarepült. – becsukta maga mögött az ajtót, s elhagyta az épületet.

- Hazamentek? – döntötte oldalra a fejét Myung Soo. – Akkor… talán nekem is indulnom kell?

Gondolataiból egy telefonhívás rántotta ki. Egy rég látott név virított a kijelzőn, ami kissé megdöbbentette őt.

- Igen? – szólt bele egy kis hezitálás után.

- Myung Soo, fiam! Olvastam a kérelmedet az újbóli áthelyezésedről, amit az ottani cég küldött át. Mégis milyen okod van rá, hogy hirtelen vissza akarsz jönni?

- Most őszintének kell lennem, ugye? – állt fel, és sétált az ablakhoz, hogy apartmanjából megcsodálja a Los Angeles-i éjszakai várost, ami mindig lenyűgözi őt, de ez az ő szemében még csak nem is fogható Seoul gyönyörű fényeihez.

- Nem ártana annak lenned, ha már a legutóbbi alkalommal egyáltalán nem voltál az. – Az apja mindig is átlátott rajta, főleg mostanában. Amióta újra kezdtek közelebb kerülni egymáshoz, szinte olvasott a gondolataiban, és ez nagyon is zavarta a őt, de nem igazán tudott mit tenni ellene, az apja már csak ilyen volt. Tudta nagyon jól.

- Oké, találkoztam Ah Rival, és… vissza akarom kapni őt. Ahhoz viszont vissza kell mennem, amilyen hamar csak tudok.

- Ah Ri? A lány, akivel együtt laktál? – döbbenet csengett a hangjába, és még valami más is, talán egy apró hitetlenség. Még sosem hallotta, hogy a fia másodszorra is együtt akart volna lenni valakivel; innen tudta, hogy bizony nagyon különleges helyet foglal el a fia szívében.

- A lány, akibe szerelmes vagyok! – Nem hitt a fülének. Apja még mindig nem hitte el, hogy tényleg ilyen mély érzései vannak Ah Ri iránt – vagy csak nem akarta, hogy tudjon róla, hogy tudja, és elfogadja?

- Rendben, nem kell felháborodni. – szólt bele egy kis hallgatás után újra a telefonba apja. Hangja túlságosan is komoly volt. –  Értem én, azonban sajnálom, de a közeljövőben nem tudsz visszajönni.

- Mi? Miért?

- Ebben a félévben még mindenképp ott kell maradnod, be kell fejezned a projektet amit el kezdtél, és…

- Nem… ezt nem teheted! Apa, mindenképp vissza kell mennem, amilyen hamar csak tudok, ha nem… már nem lesz lehetőségem helyrehozni.

- Mégis mi akadályozna meg abban, hogy helyrehozd? Mindenkinek van második esélye, és…

- Nem! Én azt már eljátszottam, apa! Ha most nem megyek vissza, és az a looser megkéri a kezét, igent fog mondani neki, és nem lesz több esélyem! Kérlek! – Myung Soo egy nagyon férfias pasinak tartotta magát, és az is volt, de most már a sírás kerülgette. Ahogy ezek a szavak kijöttek a száján rájött, hogy a lehetőségei eddig is korlátozottak voltak, de még kisebb lesz, ha tovább vár. – I can’t wait!

- Sajnálom Myung Soo, de… a legrövidebb idő, ami után otthagyhatod a L.A-i céget, ha befejezed az elkezdett projektet. Megérted ezt?

- Természetesen nem… egyszerűen nem hiszem el! – a telefonját a kanapéra vágta miután kinyomta, s kiviharzott a lakásából.

Életében nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Annyira gyűlölte, amikor nem tudja azt tenni, amit akar, azért mert mások sokkal nagyobb befolyással vannak az életére, mint ő maga.

- ÁHHH! – kiáltotta az éjszakába, hogy kiadja a dühét. Így működött ez nála mindig is. minél nagyobb volt a haragja, annál jobban, és hangosabban tudatta azt a világgal. S mintha még az egek is tudnák mekkora most a fájdalma esni kezdett az eső. Ami kissé ironikus volt, hisz szinte már egy béna romantikus filmbéli életet élt, ahol ő a legnagyobb balek, akit mindenki sajnál, vagy épp utál, amiért egy idióta volt a múltjában, s most próbál minél jobban belekapaszkodni, és visszaszerezni azt.

Alig egy óra múlva már csurom vizesen a lépcsőházban vette be a fokokat. Dühe már rég elpárolgott. Helyette most már csak a színtiszta elkeseredés és a csalódottság fájdalmas keveréke maradt a szívében.

Azonban a mondás mindig beigazolódni látszik neki, ahogy még valószínűleg nagyon sok ember számára is a világon: az igaz barátok mindig ott vannak a kritikus pillanatokban.

Mivel az ő legjobb barátja a világ másik felén volt jelenleg – szó szerint -, furcsa csörgésre lett figyelmes a laptopjából, amiről azt hitte, hogy ki van kapcsolva. Gyorsan odarohant, felnyitotta, s meglátta Hyung Seok képét a képernyőn, ahogy videó hívást kíván kezdeményezni vele.

Azonban elutasította, s írt egy gyors üzenetet barátjának, hogy várjon rá egy kicsit, még lezuhanyozik, és átöltözik. Ez eltartott neki majdnem húsz percig, de ezt az időt tökéletesen kihasználta arra, hogy végleg lenyugodjon.

A zuhany elmosta minden kétségét, s újra képes volt vidáman beszélgetni barátjával, akit már nagyon hiányolt.

- Hyung, minden rendben? Kicsit mintha letörtnek látszanál… - de persze Hyung Seok-ot nem lehetett becsapni.

- Haza akartam menni még ebben a hónapban, de… az apám nem írja alá az áthelyezési engedélyt, amíg nem fejezem be a megkezdett projektem, ami logikus is, de… nagyon szeretnék már otthon lenni.

- Gondolom nem a honvágy az egyetlen oka. – mosolygott a fiatalabbik.

- Tudod, hogy nem! – mosolygott aprót Myung Soo is. - Találkoztál már Ah Rival? – hajolt közelebb egy párnát szorongatva.

- Igen, egyszer, de úgy tűnik, hogy eléggé összekaptak Baekhyunnal, mert az óta nem is láttam Seo Hee-t. Teljesen lefoglalja őt! – biggyesztette le ajkait, mint egy kisfiú. – Okoztál egy kis zűrt a paradicsomban? – hajolt közelebb a kamerához, mintha így

jobban hallaná.

- Tudod, hogy szívesen megtettem volna… vagyis, de! Okoztam, viszont azt megoldották, sajnos. – húzta el a száját „csalódottan”. – Azonban a legnagyobb galibát Bae Suzy okozta, amikor a nyílt utcán Ah Ri szeme láttára lekapta a mi drága kis jófiúnkat. – forgatta meg szemeit. – Szerinted meg fogják oldani?

- Nem tudom… kérdezd meg Seo Hee-t! – S ezzel a mondattal egy barna tornádó suhant át a szobán, és vetette le magát Hyung Seok ölébe.

- Hiányoztál! – bújt hozzá, a fiú pedig gyengéd csókot hintett homlokára, hisz nagyon jól tudta, hogy barátja figyeli őket. Ha nem így lett volna már rég csókcsatát vívtak volna, hisz ő is nagyon hiányolta már barátnőjét. – Myung Soo Oppa! – ugrott fel, és nagy mosollyal az arcán integetni kezdett a fiúnak, aki természetesen viszonozta a gesztust, csak épp sokkal szexibb és visszafogottabb módon. – Te aztán nagy zűrt kavartál! – mutatott rá a kamarán keresztül, „megrovóan”. – Büszke vagyok rád! Én sem csinálhattam volna jobban.

- Tudod, hogy nem én okoztam a legnagyobb bajt… - dőlt hátra az ágyán. – Szerinted…

- Igen, helyre fogják hozni, és igazából valószínűleg most is beszélgetnek Ah Ri lakásán, ha nem épp mást csinálnak. – bólintott. – Azonban egyet biztosan tudok… Sosem szerette és sosem fogja úgy szeretni Baekhyun-t, mint téged Myung Soo Oppa. Ha visszajössz, és bedobsz mindent, amid csak van – egy perverz pillantással mérte végig a kamerában látottakat – , talán még az is elég lesz, ahogy most vagy, akkor szép lassan az érzései, amit mélyen eltemetett fellángolnak, és újra összejöhettek, mint a régi szép időkben.

- Hah. – eresztett el egy nagy sóhajt, ahogy hátára fordult, s a plafont kezdte el bámulni. Kis idő múlva újra belenézett a kamerába. – Amíg be nem fejezem az elkezdett munkám, addig nem mehetek vissza. - mondta el újra.

- Pedig sietned kéne… - esett kétségbe Seo Hee. – Ha nem érsz ide időben, még talán igent is mond…

- Szerinted meg fogja kérni a kezét? – hajolt közelebb a kamerához aggódva Myung Soo.

- Abban biztos vagyok, hogy egyszer meg fogja, de ha mázlid van, akkor sok idő kell neki, hogy összeszedje a bátorságát. Oppa! Siess haza! - Myung Soo bólintott, majd intett egyet, és lecsukta a laptopját. Ennyi bőven elég volt számára egy napra. Most már a legjobb barátai is megerősítették a legnagyobb félelmét.

- Nem lehet Baekhyun az, aki először húz gyűrűt az ujjára! Ki van zárva, hogy ezt megengedjem! – ledobta magáról a takarót, s ismét elhagyta a lakását. Alaposan bezárta az ajtót, mert nem tervezett egyhamar visszajönni ide. Legalábbis addig nem, amíg be nem fejezte a munkáját. – Ideje túlórázni egy kicsit! – mondta magának, miközben felkapcsolta az irodájában a lámpát, s ledobta magát a székébe…

Nagyon hosszú napok várnak rá.

Életjel!

Te jó ég! Nagyon rég nem írtam már új fejezetet, és ezt nagyon sajnálom! Azonban aggodalomra semmi ok. Folytatni fogom a történetet, és be is fejezem, de jelenleg technikai okok miatt nem tudok újat írni és feltölteni. :(

Először csak a billentyűzetem ment tönkre srácok, de most már a laptopomnak is reszeltek. Amint sikerül beszereznem egy újat, megírom a következő fejezetet - sőt, valószínű, hogy egyszerre többet is fel fogok majd tölteni.

Addig is kitartás, és köszönöm az eddigi kommentelést, és endszees visszalátogatást, annak ellenére is, hogy már rég nem töltöttem fel!

Remélem megértitek...
Ági ^^

Addig is... nektek is annyira bejön az új Infinite szám, mint nekem? Bár... amikor a végén kiütik Myungsoo-t... ember legyen a talpán, aki elémkerül, ha ilyet látok élőben.!