30. Fejezet

Myung Soo nem volt olyan srác, aki könnyen feladja - legalábbis eddig ezt gondolta magáról. Most ugyan is, hogy tennie kéne valamit, sehogy sem viszi rá a lélek, hogy lépjen. Ostoba módon betartja az ígéretét, és hagyja szerelmét, és azt a - szerinte - bájgúnár, nyomit nyugton ezekben a napokban. Ráadásul még kimozdulni is fél, nehogy összetalálkozzon velük, és odarohanjon Ah Ri-hoz. Mert ha megtenné a karjaiba zárná, és valószínűleg sosem engedné el.

- Megvagy? - ült le mellé Matt nagy hévvel az étkezőasztalhoz Myung Soo lakásán.

- Ami azt illeti... jól viselem. - hazudta, s ezt barátja is tudta nagyon jól.

- Akkor most úgy teszek, mintha ezt elhinném. - mosolygott a barnára. A Jégherceg lehajtotta fejét, s nagyot sóhajtott. Mi üthetett belé, hogy így viselkedjen?

- Ilyen a szerelem, Matt? - nézett ki az ablakon egy újabb sóhajtást követően.

- Milyen?

- Egyszer úgy érzem majd felrobbanok annyira izgatott, és boldog vagyok, máskor pedig legszívesebben sírnék, és csak elbújnék. Egyszerre vagyok izgatott, boldog és szomorú is. Akárhányszor rá gondolok a torkomba kúszik egy gombóc, és nem tudom eldönteni, hogy jó e, vagy rossz. Őszintén... mindkettő egyszerre. Bár mostanában inkább csak az utolsó... What is this?

- Tudod ez már csak ilyen. Egyszer olyan, mintha az egekben szárnyalnál, aztán pedig csak lezuhansz a földre, és elveszettnek érzed magad. Egyszerre vagy szomorú és mérhetetlenül boldog. Ez már csak így megy, mint mondtam...

- Tudod... mindig azt gondoltam, hogy a szerelem, mint érzelem nem létezik, hogy ez csak erős testi vonzalom, de... de mekkorát tévedtem! Most már... rajta kívül nem is látok mást, de ezt azt hiszem már tudod. - fájdalmas mosoly kúszott ajkaira, s közben megrázta fejét, mert Ah Ri boldog arca újra előbukkant agytekervényei leghátsó kis zugából, hogy átvegye az irányítást az elméje, a gondolatai felett, de ez most nem tenne jót neki. Mondjuk már az is mindegy lenne… ennél lejjebb már nem igazán tudna süllyedni a depresszióban. Persze ez egy hazugság volt, hisz a végleteknél még javában nem járt, de azért ezzel győzködte magát. „Ennél rosszabb már nem lehet!” – mondogatta magának újra és újra ezekben a napokban. Sőt! Már évek óta folyamatosan ezt hajtogatta önmagának. – Tudod… hülyeség ezt mondanom, hisz csak egy hónapot voltunk igazán együtt, és az tényleg semmi… olyan mint egy másodperc egy egész életben, de… Ah Ri csak egyszerűen teljessé tette az életem. Meghazudtolt mindent, amiben eddig hittem, kihívások elé állított, és én boldogan fogadtam el ezeket minden alkalommal. Akkor voltam a legboldogabb, amikor vele voltam. You know, it was like a real home to me. Az igazi otthonom. Mert… miután az anyám meghalt, nem éreztem, hogy tartoznék valahová, hogy van helyem az apám házában, de miután először betettem a lában Ah Ri lakásába, minden olyan ismerősnek tűnt… mintha jártam volna már ott, mintha… ott lett volna a helyem…

- Fogalmam sincs ez milyen érzés lehet, mert még nem tapasztaltam, de ahogy most a szemed csillog… - mutatott rá a nagy csoki-barna íriszekrere, melyek most valami különös érzéssel voltak megtelve.  –, nekem is volt ilyen már azelőtt.

- Mikor, és… hol az a lány?

- Ő elment… - Matt szomorú mosolyra húzta ajkait. – Szó szerint… Amikor fiatal voltam, és épp a lázadó koromat éltem… a családom elvitt engem a kórházba önkéntesnek, ahol haldokló emberekkel kellett foglalkoznom. Ott találkoztam vele, Leilának hívták; olyan volt, mint egy hercegnő, egy hercegnő, akit sosem kaphatok meg. Azonnal beleestem… egyszerre volt közel, s távol. 

Egyik nap, amikor már sokadik alkalommal mentem be, leült mellém, és azt mondta: az én életemen már nem lehet segíteni, de a tiéd még megmenthető. Rám mosolygott azzal a gyönyörű, ragyogó mosolyával, és én még jobban beleestem. Azt mondta ő meg tudná menteni az életem, ha szeretném. Akkoriban nagyon le voltam csúszva, csak egy kapaszkodót kereste, hogy ne süllyedjek még lejjebb. S ő hagyta, hogy belé kapaszkodjak, megmentette az életem. S cserébe csak annyit kért, hogy maradjak vele a végéig, s én maradtam. A legeslegvégig… - gördült le egy könnycsepp Matt arcán. – Azóta nem találtam senki hozzá foghatót, s talán nem is fogok soha, de megígértem neki, hogy ezentúl is nyitott szívvel fogok élni, hogy beengedek mást is, s talán egy nap már nem fog ennyire fájni.

- Nagyszerű lány lehetett. – veregette meg barátja vállát Myung Soo biztatóan. Sosem hitte volna, hogy az ő örök mosolygós, bolondos barátjának lehet ilyen múltja. Bár igazából sosem kérdezett rá semmire, amiből kiderülhetett volna ez a dolog. Meghallgatta, amit Matt magától elmondott neki, és ez volt minden… sosem volt az a fajta, aki kérdéseket tesz fel a másiknak.

- Az volt, de… tudod senki más nem tudhatta rajtam és a családján kívül, hiszen nem voltak barátai, nem volt senki akihez fordulhatott volna a bajban… csak én és a családja. Fontos szerepet töltöttem be az életében, de mégsem annyira, mint amilyet ő az enyémben. Néha csak azon kapom magam, hogy rá gondolok, hogy a közös emlékeinken agyalok, és csak ömlenek a könnyeim miközben nevetek.

- Csak nem részegen? – próbálta kicsit feldobni a hangulatot a Jégherceg, látszólag sikeresen.

- Ha részeg vagyok csak szimplán sírok, like a looser. – nevetett fel a kék-szemű.

- Mindketten megjártuk ezt a szerelem témát. – kortyolt bele a már rég kitöltött limonádéjába Myung Soo.

- It’s true, but you can fix it! – harapott bele a megkezdett gombás-kukoricás pizzájába a Matt. – Az lenne a legjobb, ha már most elkezdenéd tervezgetni, hogy mit fogsz csinálni, ha hazaértél. – állt fel, s megindult az ajtó felé. – Nekem itt a vége az estének, haver, de mielőtt elmegyek... Ideje kimozdulnod innen végre. A két jómadár már tegnap hazarepült. – becsukta maga mögött az ajtót, s elhagyta az épületet.

- Hazamentek? – döntötte oldalra a fejét Myung Soo. – Akkor… talán nekem is indulnom kell?

Gondolataiból egy telefonhívás rántotta ki. Egy rég látott név virított a kijelzőn, ami kissé megdöbbentette őt.

- Igen? – szólt bele egy kis hezitálás után.

- Myung Soo, fiam! Olvastam a kérelmedet az újbóli áthelyezésedről, amit az ottani cég küldött át. Mégis milyen okod van rá, hogy hirtelen vissza akarsz jönni?

- Most őszintének kell lennem, ugye? – állt fel, és sétált az ablakhoz, hogy apartmanjából megcsodálja a Los Angeles-i éjszakai várost, ami mindig lenyűgözi őt, de ez az ő szemében még csak nem is fogható Seoul gyönyörű fényeihez.

- Nem ártana annak lenned, ha már a legutóbbi alkalommal egyáltalán nem voltál az. – Az apja mindig is átlátott rajta, főleg mostanában. Amióta újra kezdtek közelebb kerülni egymáshoz, szinte olvasott a gondolataiban, és ez nagyon is zavarta a őt, de nem igazán tudott mit tenni ellene, az apja már csak ilyen volt. Tudta nagyon jól.

- Oké, találkoztam Ah Rival, és… vissza akarom kapni őt. Ahhoz viszont vissza kell mennem, amilyen hamar csak tudok.

- Ah Ri? A lány, akivel együtt laktál? – döbbenet csengett a hangjába, és még valami más is, talán egy apró hitetlenség. Még sosem hallotta, hogy a fia másodszorra is együtt akart volna lenni valakivel; innen tudta, hogy bizony nagyon különleges helyet foglal el a fia szívében.

- A lány, akibe szerelmes vagyok! – Nem hitt a fülének. Apja még mindig nem hitte el, hogy tényleg ilyen mély érzései vannak Ah Ri iránt – vagy csak nem akarta, hogy tudjon róla, hogy tudja, és elfogadja?

- Rendben, nem kell felháborodni. – szólt bele egy kis hallgatás után újra a telefonba apja. Hangja túlságosan is komoly volt. –  Értem én, azonban sajnálom, de a közeljövőben nem tudsz visszajönni.

- Mi? Miért?

- Ebben a félévben még mindenképp ott kell maradnod, be kell fejezned a projektet amit el kezdtél, és…

- Nem… ezt nem teheted! Apa, mindenképp vissza kell mennem, amilyen hamar csak tudok, ha nem… már nem lesz lehetőségem helyrehozni.

- Mégis mi akadályozna meg abban, hogy helyrehozd? Mindenkinek van második esélye, és…

- Nem! Én azt már eljátszottam, apa! Ha most nem megyek vissza, és az a looser megkéri a kezét, igent fog mondani neki, és nem lesz több esélyem! Kérlek! – Myung Soo egy nagyon férfias pasinak tartotta magát, és az is volt, de most már a sírás kerülgette. Ahogy ezek a szavak kijöttek a száján rájött, hogy a lehetőségei eddig is korlátozottak voltak, de még kisebb lesz, ha tovább vár. – I can’t wait!

- Sajnálom Myung Soo, de… a legrövidebb idő, ami után otthagyhatod a L.A-i céget, ha befejezed az elkezdett projektet. Megérted ezt?

- Természetesen nem… egyszerűen nem hiszem el! – a telefonját a kanapéra vágta miután kinyomta, s kiviharzott a lakásából.

Életében nem érezte még magát ennyire tehetetlennek. Annyira gyűlölte, amikor nem tudja azt tenni, amit akar, azért mert mások sokkal nagyobb befolyással vannak az életére, mint ő maga.

- ÁHHH! – kiáltotta az éjszakába, hogy kiadja a dühét. Így működött ez nála mindig is. minél nagyobb volt a haragja, annál jobban, és hangosabban tudatta azt a világgal. S mintha még az egek is tudnák mekkora most a fájdalma esni kezdett az eső. Ami kissé ironikus volt, hisz szinte már egy béna romantikus filmbéli életet élt, ahol ő a legnagyobb balek, akit mindenki sajnál, vagy épp utál, amiért egy idióta volt a múltjában, s most próbál minél jobban belekapaszkodni, és visszaszerezni azt.

Alig egy óra múlva már csurom vizesen a lépcsőházban vette be a fokokat. Dühe már rég elpárolgott. Helyette most már csak a színtiszta elkeseredés és a csalódottság fájdalmas keveréke maradt a szívében.

Azonban a mondás mindig beigazolódni látszik neki, ahogy még valószínűleg nagyon sok ember számára is a világon: az igaz barátok mindig ott vannak a kritikus pillanatokban.

Mivel az ő legjobb barátja a világ másik felén volt jelenleg – szó szerint -, furcsa csörgésre lett figyelmes a laptopjából, amiről azt hitte, hogy ki van kapcsolva. Gyorsan odarohant, felnyitotta, s meglátta Hyung Seok képét a képernyőn, ahogy videó hívást kíván kezdeményezni vele.

Azonban elutasította, s írt egy gyors üzenetet barátjának, hogy várjon rá egy kicsit, még lezuhanyozik, és átöltözik. Ez eltartott neki majdnem húsz percig, de ezt az időt tökéletesen kihasználta arra, hogy végleg lenyugodjon.

A zuhany elmosta minden kétségét, s újra képes volt vidáman beszélgetni barátjával, akit már nagyon hiányolt.

- Hyung, minden rendben? Kicsit mintha letörtnek látszanál… - de persze Hyung Seok-ot nem lehetett becsapni.

- Haza akartam menni még ebben a hónapban, de… az apám nem írja alá az áthelyezési engedélyt, amíg nem fejezem be a megkezdett projektem, ami logikus is, de… nagyon szeretnék már otthon lenni.

- Gondolom nem a honvágy az egyetlen oka. – mosolygott a fiatalabbik.

- Tudod, hogy nem! – mosolygott aprót Myung Soo is. - Találkoztál már Ah Rival? – hajolt közelebb egy párnát szorongatva.

- Igen, egyszer, de úgy tűnik, hogy eléggé összekaptak Baekhyunnal, mert az óta nem is láttam Seo Hee-t. Teljesen lefoglalja őt! – biggyesztette le ajkait, mint egy kisfiú. – Okoztál egy kis zűrt a paradicsomban? – hajolt közelebb a kamerához, mintha így

jobban hallaná.

- Tudod, hogy szívesen megtettem volna… vagyis, de! Okoztam, viszont azt megoldották, sajnos. – húzta el a száját „csalódottan”. – Azonban a legnagyobb galibát Bae Suzy okozta, amikor a nyílt utcán Ah Ri szeme láttára lekapta a mi drága kis jófiúnkat. – forgatta meg szemeit. – Szerinted meg fogják oldani?

- Nem tudom… kérdezd meg Seo Hee-t! – S ezzel a mondattal egy barna tornádó suhant át a szobán, és vetette le magát Hyung Seok ölébe.

- Hiányoztál! – bújt hozzá, a fiú pedig gyengéd csókot hintett homlokára, hisz nagyon jól tudta, hogy barátja figyeli őket. Ha nem így lett volna már rég csókcsatát vívtak volna, hisz ő is nagyon hiányolta már barátnőjét. – Myung Soo Oppa! – ugrott fel, és nagy mosollyal az arcán integetni kezdett a fiúnak, aki természetesen viszonozta a gesztust, csak épp sokkal szexibb és visszafogottabb módon. – Te aztán nagy zűrt kavartál! – mutatott rá a kamarán keresztül, „megrovóan”. – Büszke vagyok rád! Én sem csinálhattam volna jobban.

- Tudod, hogy nem én okoztam a legnagyobb bajt… - dőlt hátra az ágyán. – Szerinted…

- Igen, helyre fogják hozni, és igazából valószínűleg most is beszélgetnek Ah Ri lakásán, ha nem épp mást csinálnak. – bólintott. – Azonban egyet biztosan tudok… Sosem szerette és sosem fogja úgy szeretni Baekhyun-t, mint téged Myung Soo Oppa. Ha visszajössz, és bedobsz mindent, amid csak van – egy perverz pillantással mérte végig a kamerában látottakat – , talán még az is elég lesz, ahogy most vagy, akkor szép lassan az érzései, amit mélyen eltemetett fellángolnak, és újra összejöhettek, mint a régi szép időkben.

- Hah. – eresztett el egy nagy sóhajt, ahogy hátára fordult, s a plafont kezdte el bámulni. Kis idő múlva újra belenézett a kamerába. – Amíg be nem fejezem az elkezdett munkám, addig nem mehetek vissza. - mondta el újra.

- Pedig sietned kéne… - esett kétségbe Seo Hee. – Ha nem érsz ide időben, még talán igent is mond…

- Szerinted meg fogja kérni a kezét? – hajolt közelebb a kamerához aggódva Myung Soo.

- Abban biztos vagyok, hogy egyszer meg fogja, de ha mázlid van, akkor sok idő kell neki, hogy összeszedje a bátorságát. Oppa! Siess haza! - Myung Soo bólintott, majd intett egyet, és lecsukta a laptopját. Ennyi bőven elég volt számára egy napra. Most már a legjobb barátai is megerősítették a legnagyobb félelmét.

- Nem lehet Baekhyun az, aki először húz gyűrűt az ujjára! Ki van zárva, hogy ezt megengedjem! – ledobta magáról a takarót, s ismét elhagyta a lakását. Alaposan bezárta az ajtót, mert nem tervezett egyhamar visszajönni ide. Legalábbis addig nem, amíg be nem fejezte a munkáját. – Ideje túlórázni egy kicsit! – mondta magának, miközben felkapcsolta az irodájában a lámpát, s ledobta magát a székébe…

Nagyon hosszú napok várnak rá.