Myung Soo fontos döntés elé érkezett el az életében;
mondhatnánk úgy is, hogy a boldogság mögött, amit jelen pillanatban érez, ott
van a nagy kétségbeesés, amin kénytelen túltenni magát. Hogy miért? Mert fél,
hogy elveszíti Ah Ri-t, ha a lány megtudja mit tett a múltjában. Az a szörnyű
titok, ami miatt minden kapcsolatot elvágott a régi barátaival- sosem tudott
volna a szemükbe nézni azok után, amit tett, még ha meg is bocsátanak neki…
egyszerűen képtelen volt rá.
Iskolát váltott, és elköltöztek a szüleivel; a zenét is
kénytelen volt abba hagyni – bár saját maga döntötte el, mert nem tudott újra
gitárt fogni a kezébe. Túlságosan elöntötték az emlékek, ahogy közeledett az
időpont. Minél közelebb járt az óramutató az éjfélhez, annál inkább
ránehezedtek a fájdalmas emlékek.
A füves cigi, és az alkohol mámorában úszó éjszaka homályos
emlékei, két hatalmas reflektorról, és a nagy koccanásról. Majd nem sokkal
később a bíróságon bűnösnek ítélték és végül két évet javítóban töltött. Élete
legrosszabb, és leginkább szégyellt korszakán volt túl miután szabad lábra
helyezték – bele került az anyagába, és végleg elásta magát apja szemében is.
Az élete megrekedt, és csak arra tudott koncentrálni, hogyan vethetne véget
neki, egészen addig még meg nem ismerkedett Hyung Seok-kal, aki szintén zűrös
múlttal rendelkezett, de mivel mindketten próbáltak kilábalni a sok
megrázkódtatásból szépen egymásra is találtak. Olyan egyszerű volt megnyílni
neki, még akkor is, ha mindenki más előtt a Jégherceget játszotta, tudta, hogy
a fiúra igazán számíthat. Tovább lépett, és új életet kezdett – minden tőle
telhetőt megtett, hogy visszanyerje apja bizalmát.
Azonban a baleset évfordulója előtti éjszakán minden egyes
alkalommal újra éli azt a sok szörnyűséget. Újra elönti a bűntudat, a fájdalom,
és a tehetetlenség érzése. Ő volt a hibás, ez nem vitás – tudta, hogy vezetni
fog, nem kellett volna innia, és persze betépnie sem. A két legjobb barátja
meghalt, és a másik kettő is súlyos sérüléseket szenvedett miatta, míg ő pár
karcolással megúszta. Ilyenkor mindig megfordult a fejében a gondolat, hogy
neki kellett volna meghalni ott, és nem a másik két srácnak, de tudta, hogy
ezzel semmit sem ér majd el. Minden az időn múlik, és egyszer újra találkoznak
majd… akkor bocsánatot kérhet.
Felült az ágyán, és maga elé meredve rájött, hogy ez még az
évek múltán sem lesz könnyebb. Ugyanúgy nem alszik, ahogy az első évben, a
másodikban, vagy a harmadikban… ez sosem fog megváltozni.
Kisétált a konyhába, mert rettentően megszomjazott. Mivel a
kakaó mindig elaltatja, hát most is neki állt elkészíteni, viszont észrevette,
hogy egy bontatlan üveg whisky pihen az egyik szekrény eldugott kis sarkában…
olyan nagy késztetést érzett rá, hogy nekiessen, de valahogy – most először –
hagyta, hogy az érzés elmúljon, és figyelmét inkább a barna, édes folyadékra
összpontosította.
- Minden csoda csak három napig tart… - sóhajtott fel.
Tudta, hogy képtelen lenne elmondani ezt a lánynak, ezért úgy döntött, hogy
véget vet az egész kapcsolatnak – vagy valaminek, ami köztük épp zajlik. Nem
akarja megbántani őt, és valahogy érzi, hogy Ah Ri képtelen lenne elfogadni a
tényt, hogy megölt két embert, azért mert felelőtlen volt. Egész életében hordozni fogja ezt a terhet, és
képtelen lenne megosztani ezt a lánnyal. A félelem sokkal erősebb nála.
Azonban, amikor
belenézett lakótársa nagy barna szemeibe, minden gondolat kiszállt a fejéből,
és nem tudta kimondani azt, amit muszáj lett volna.
- Myung Soo-yah,
valami baj van? – emelte fel fejét a fiú válláról. Valahogy megérezte a
feszültséget, ami a másikban van.
- Nem, dehogy… csak az
évforduló miatt. – erőltetett magára egy mosolyt, és ezzel le is zárták a
témát.
Ez legalább négy órája történt, azóta minden változott –
legalábbis az ő hozzáállásában. Alig két napja úgy gondolta, hogy a világ
összes kincséért sem mondana le Ah Ri-ról, azonban a dolgok változnak. Nem érdemli
meg a boldogságot. Ő egy bűnös ember, szörnyű tettekkel. Véget kell vetnie neki
– határozta el újból… már sokadik alkalommal, de mint eddig is, most is
meggondolta magát. Túl önző volt ahhoz, hogy lemondjon egy ilyen lányról. Nem
hagyhatta, hogy végül Tae Woo karjaiban kössön ki… az lenne számára a
legfájdalmasabb, és legkegyetlenebb büntetés – „lehet, hogy megérdemelném, hogy elvegyék tőlem?”
Az önmarcangolás sosem segít semmiben, de sajnos ő most abba
a hibába esett, hogy egyre jobban hibáztatta, és tépte szét saját maga lelkét,
ahogy mindig tette, ha elérkezik ez az időpont. Anyja halála, és aztán egy évre
rá a baleset időpontja. Minden annyira bonyolulttá vált számára, amint az óra
elütötte az éjfélt, hogy elindult sétálni.
Végigment azon az utcán, ahol már rég nem járt… a barátai
kedvenc bandázó helyeit, és mindent, amit az évek során elhanyagolt, mert az
emlékek így is mardosták a szívét. Ahogy az éjszakában bolyongott észre sem
vette, hogy útja egy bizonyos kereszteződéshez vezetett. Még mindig látja maga
előtt, ahogy legjobb barátja kirepül az ablakon, és végül nem messze attól,
ahol most állt, a földre zuhan. Utolsó pillantását még rá vetette, majd a testét
elhagyta az élet, Myung Soo szeme láttára…
Leült a patkára, könyökét térdeire támasztotta, és csak
meredt maga elé.
- Ha ismernétek… imádnátok őt! – sóhajtott fel, egy hatalmas
gombóccal a torkában. – De el fogom engedni… nem érdemlem meg őt. – hajtotta fejét
karjaira; hagyta, hogy előbuggyanjanak azok a bizonyos krokodilkönnyek, amiket
már régóta tartogatott – hisz egy igazi férfi soha nem sír.
Hazafelé sétálva kieszelte a tökéletes tervet – el sem
hitte, hogy képes ezt tenni alig egy hét után, de nem bírta tovább elviselni a
boldogság okozta nyomást… Olyan halkan nyitott be a lakásba, ahogy csak tudott,
beosont a szobájába, és összepakolta az összes holmiját. Táskáját a vállára
vetette, gitárját felkapta a sarokból, és a levelet, amit gondosan megírt az
éjjeliszekrényén hagyta, majd végül egy nagy sóhaj, és könnycseppek kíséretében
becsukta maga mögött az ajtót, és a reptérre ment. Fogalma sem volt róla hová
akar menni, egyszerűen csak felszállt az első repülőgépre, ami abban az órában
indult… maga mögött hagyta az a kis időt, amit a lánnyal töltött – pedig életében
először igazán boldog volt.
Ah Ri mosollyal arcán nyitott be a fiú szobájában, de amikor
észrevette, hogy a dolgai eltűntek, kétségbeesett. „Hová tűnhetett?” Össze-vissza rohangált a lakásban a nevét
kiabálva, de csak azért, hogy a könnyek még ne tudjanak kibuggyanni szeméből.
Csalódott szíve azonban nagyon is megsiratta a fiú emlékeit… Itt hagyta őt,
pedig életében először volt szerelmes. Hogy engedjen be így bárkit is a
szívébe, ha az végül elhagyja?
Könnyel áztatott arccal borult le a fiú ágyára. Mélyen
beszippantotta a takaró édes illatát, majd ismét kitört belőle a sírás – a szíve
összetört. Egy óra után elapadtak könnyei, és ő távozni készült a szobából,
viszont észrevette azt a bizonyos papír fecnit az éjjeliszekrényen.
„Szörnyű
dolgokat tettem a múltamban, én egy rossz ember vagyok, és nem érdemellek meg!
Kérlek, ne gyűlölj engem, az lenne a legrosszabb, amit csak el tudok képzelni…
Tudnod
kell, hogy én igazán tiszta szívemből szerettelek – és talán még szeretlek is
téged -, de olyan sok minden van a múltamban, amit fel kell dolgoznom, és
elfogadnom. Egy nap, amikor mindent a helyére tettem, visszatérek, és… talán…
majd adsz nekem egy esélyt! Ígérem, hogy sosem felejtelek el téged.
Szeretettel:
Myung Soo.”
Mire a mondat végére ért patakokban folytak a könnyei, mert
tudta, hogy a fiú elhagyta őt. Az első igazi szerelme eltűnt az életéből, és
csak egy nyamvadt levelet hagyott ott maga után.
- Ez minden, amit érdemlek? Még a szemembe sem tudod
mondani, te szemét! – tépte apró cafatokban a papírt. Tekintete dühösen villant
meg, és elhatározta: még, ha vissza is jönne hozzá… nem bocsátana meg neki.
Soha!