16. Fejezet

Ah Ri alig aludt egy órát az éjszaka folyamán, és mégis úgy érezte, mintha legalább 10 órát szundított volt. Annyira izgatott volt a mai randi miatt, hogy egész éjszaka forgolódott miközben arcáról le sem lehetett volna vakarni a mosolyt. Amikor ébresztője csörögni kezdett csak lazán kinyomta, aztán kipattant az ágyából, és a fürdőbe ment – elkészült a munkára; a konyhában pedig belefutott lakótársába, aki most először mosolyogva fogadta őt.
- Szia! – viszonozta a fiú gesztusát. – Mikor találkozunk? – lépett mellé.
- Hát, nekem is mennem kell ma dolgozni, de… mikor végzel? – fordult a másikhoz, aki gondolkodni kezdett.
- Öhm… négykor. – mutatja ujjaival a számot; Myung Soo mutatóujját a lány tenyerének nyomja, és mosolyogva nézett fel rá.
- Akkor a Belle előtt pontban négykor! – kacsintott, aztán otthagyta őt; megigazította öltönyét, és kilépett az ajtón, mert ideje volt mennie. – Mielőtt eszedbe jutna átöltözni… így is gyönyörű vagy, nincs rá szükség! – Ki ez, és mit csinált azzal a Jégherceggel, akit Ah Ri megismert? Ezt teszi az emberekkel Cupido varázsnyila? A fiú egy mosoly után becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a munkahelyére. Nagyon remélte, hogy a mai jó kedvét semmi nem fogja elrontani, de tudta, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni – apja profi módon érezett rá, hogyan rontson kedélyállapotán. Belépett az vállálathoz, és egyenesen szülője irodájába sétált, mert a recepcióssal üzentek neki, hogy jelenése van. Kopogás nélkül nyitott be a helyiségbe, ahol édesapja bőszen tanulmányozott egy fehér papírlapot.
- Üdv újra köztünk, fiam! – nézett fel rá egy pillanatra. – Gondolod, hogy most már megfelelően tudod végezni a munkád?
- Eddig is megfelelően végeztem. – dobta le magát a bőrkanapéra. – Hogyhogy eszedbe jutott felhívni engem?
- Meg akartam veled beszélni valami nagyon fontosat… - ez volt az első alkalom, hogy félbehagyta a munkáját, és egyenesen a szemébe nézett; ez még furcsábbá tette a körülményeket.
- Mi az? Négykor randim van, szóval lehet róla szó, hogy hamarabb elmenjek, mert át kell öltöznöm? – az apa egy kissé meglepődött; fia még sosem beszélt neki a nő-ügyeiről.
- Randi? Bemutatod majd a kislányt? – mosolyodott el halványan a férfi. Mi ez a különös aura, ami körül lengi ezt a beszélgetést?
- Nem kislány, apa, hanem egy igazi természetes szépség, valódi és lenyűgöző személyiségjegyekkel. – kúszott boldog mosoly arcára, ahogy a lányra gondolt.
- Még sosem beszéltél nekem a barátnőidről… kíváncsivá tettél! – emelt fel egy tollat. – Hogy sikerült magába bolondítania?
- Sehogy! Az benne a legszebb, hogy semmit sem tett. Nem próbált elcsábítani, ahogy az összes többi liba… úgy szerettem belé, hogy észre sem vettem! Egyik napról a másikra bekúszott a fejembe, és azóta nem szabadulok tőle… - szakadt ki egy sóhaj a fiú tüdejéből. – Azt sem tudom mikor, vagy hogyan történt… hihetetlen igaz?
- Ezt hívják igazi, és tiszta érzelmeknek fiam… én is így voltam az édesanyáddal. – egy kis ideig homályos tekintettel meredt a távolba, mert magával ragadta a boldog emlékek hurrikánja, de aztán ismét fiára nézett; azonban most valami változott – tekintete komoly volt, és fájdalmas. – Holnap után lesz az évforduló… arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt, mert amióta meghalt egyszer sem látogattuk meg együtt. Szomorú lenne, ha látná mennyire holtvágányra futott a kapcsolatunk… együtt kéne mennünk.
- Appa… - három éve, anyja halála óta nem hívta így őt. – Igazság szerint én arra gondoltam, hogy… hah… lehet, hogy nem kéne, de Ah Ri-val szeretnék menni. – hajtotta le fejét.
- Az évforduló egy családi program! Miért esik nehezedre megtenni ezt anyádért? Ennyire gyűlölsz engem? – csapott az asztalra a férfi dühében.
- Egyszer… egyszer lehet, hogy ő is a családom lesz appa… de gondolkodom rajta. – nem akart vitatkozni. Most nem; ilyen fájdalmas téma után biztosan nem egy vitával fogják lezárni a beszélgetést. Inkább kiment, és saját kis irodájába foglalt helyet; arcát tenyerébe temetve könyökölt fel az asztalra. – Mégis sikerült neki… - sóhajtott fel.
Mire észbe kapott már a szobájában válogatta a ruhái közül a megfelelőt – sosem foglalkozott azzal, hogy mit vesz fel, de most a szokottnál is jobban akart kinézni. Egy kockás inget választott – amiből rengeteg van neki, és egy egyszerű fekete nadrágot. Nem akarta túlzásba vinni, de azért megadta a módját. Ahogy közeledett a négy óra, ő úgy lett egyre izgatottabb, viszont az a bizonyos szomorú érzés nem hagyta nyugodni – de elég jól leplezte.
A tervezett négy óra helyett fél ötre érkezett meg, és olyannyira szégyellte magát, hogy lehajtott fejjel lépett oda a lány elé. Azt várta, hogy kiabál vele, de nem tette, és ez nagyon meglepte – a legtöbb lány, akivel valaha volt dolga, öt perc késés miatt is húszperces hisztit csapott.
- Nem tudtál előbb eljönni a munkából? – mosolygott fel rá a másik, miután letette a pultra tálcáját.
- Ami azt illeti… kicsit később, mint szerettem volna. Ne haragudj, hogy késtem! – harapott bele alsó ajkába.

- Nem haragszom. Biztosan jó okod volt rá… és amúgy is, nem tűnsz túl felszabadultnak, szóval történt valami a munkádban? – miután a lány elköszönt, az utcán sétáltak egymás mellett tovább.
- Hát, az apám a főnököm, és… mi mindig vitatkozunk, nem nagy ügy. – mosolyodott el egy kicsit Myung Soo, s hazudott. Nem érezte késznek magát arra, hogy beszéljen az anyjáról, és a balesetéről.
- Áh, értem… nem akarod elmondani a valódi okot. Értem én, ha kész vagy rá mondhatod! – a fiú teljesen ledöbbent. Egyre több meglepetést okoz neki a lány, és szinte hideg zuhanyként érik az új behatások. – Hová is megyünk?
- Öhm, nem gondoltam semmi nagy dologra, csak sétálunk egyet a parkban, és eszünk egy fagyit… ez neked jó? Ha nem, akkor… - vakarta meg zavartan a tarkóját.
- Tökéletes!
 
- Zavarban vagy! – nevetett fel Ah Ri, miután már legalább két órája sétálgattak, s egy padon ölve beszélgettek. – Nem érzed magad a saját terepeden? – döntötte oldalra fejét, és csillogó szemekkel meredt a vele szemben ülőre.
- Tudod, én másban vagyok jó… az ilyen romantikus dolgok nem igazán mennek, de… áh, gondolkodni sem tudok, ha így nézel rám. – halkult el a mondat végére, s szinte csak suttogta ezeket a szavakat.
- Oh, ez… - pirult el a lány. – kedves tőled, azt hiszem. – tűrt egy tincset füle mögé. Lakótársa – jelen esetben randipartnere – nagyon jól ért a zavarba hozáshoz, és előszeretettel gyakorolja is rajta.
- Ah Ri… - sóhajtott fel a fiú. – Ma az apám megkért, hogy menjünk el együtt az anyám évfordulóján a temetőbe. – olyan hirtelen érte ez a válasz a lányt, hogy levegőt venni is elfelejtett. Myung Soo épp megnyílik neki?
- Ez akkora baj? – fordult szinte egész testével a fiú felé, hogy jelezze 100%-osan rá figyel.
- Mi… azt mondta az anyám nem örülne neki, ha látná, hogy milyen rossz a kapcsolatunk amióta meghalt, de… hah hogy lehet, hogy minden megváltozik egy másodperc alatt? Még soha, senkinek nem meséltem a családomról, most pedig… meg akarlak kérni, hogy gyere velünk, mert képtelen lennék kibírni egyedül. – túrt bele hajába, és egy nagy, fájdalmas sóhaj szakadt ki tüdejéből.

- Myung Soo… - kulcsolta össze ujjaikat a lány, amit a másik értetlenül nézett, de nagyon is tetszett neki. – Ha bármikor szükséged van egy támaszra, én ott leszek! – hajolt egyre közelebb, és egy puszit nyomott a másik arcára. – Ígérem!
Általában a férfiak kezdeményeznek az ilyen helyzetekben, de most jelen pillanatban a lányon volt a sor, mert a másik már megtette az első lépést – megnyílt neki egy kicsit. S az, hogy a randi ilyen jó eredménnyel zárult, csak plusz volt, hisz valószínűleg egyikük sem gondolta volna, hogy a mai nap folyamán „Barát, és Barátnőként” fognak nyugovóra térni.

15. Fejezet

Bár Ah Ri hihetetlenül boldognak érezte magát, attól, amit Myung Soo mondott neki, akkor is hallani akarta, amikor nincs ittas állapotban, hisz a józan szavakban bátorság van - ezekben pedig csak egy egyszerű őszinteségi roham. Részegen mindenki tud nagy dolgokat mondani - akkor érnek valamit, ha elmondja ugyan azt tiszta fejjel is, ezért hát úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
Nyugodtan fogyasztotta a reggelijét, amikor lakótársa sápadtan, elgyötört arccal, fejét fogva belépett a konyhába. Tenyerét a pultra támasztotta és lehajtott fejjel ácsorgott még egy ideig. Reménykedett benne, hogy az elviselhetetlen fájdalom elmúlik, ha ezt teszi, de a várt hatás nem következett be - csak rosszabb lett, ezért felszisszent.
A lány a szekrényhez sétált, kivett egy fájdalomcsillapítót, töltött egy pohár tejet, majd letette a pultra egyenesen a szenvedő elé.
- Ezt vedd be, és idd meg az egészet! Jobban leszel. - mosolygott rá, amitől Myung Soo-nak nagyot dobbant a szíve, s zavarban érezte magát, így ő is elmosolyodott - akaratlanul.

- Tudod... hogy jöttem haza tegnap? - nyelt egy nagyot, majd bevette a keserű gyógyszert, és lehúzta a folyadékot is.
- Mi hoztunk haza Tae Woo-val. A pultos srác hívott fel a telefonodról a randi közepén. - magyarázta a lány.
- Ááh - csalódottan terült el az asztalon, majd felnézett a vele szemben állóra.
- Figyelj csak... khm... - vakargatta zavartan a tarkóját. - Nem... nem mondtam valami furcsát tegnap este?
- Ha az furcsának számít, akkor lehet... - színlelt gondolkodást a lakótárs. - De szerintem nem volt az. Csak józanul is szeretném hallani a szádból. - ezzel kisétált, magára hagyva a döbbent fiút. Hirtelen beugrott neki egy emlékkép: "Remélem ezt józanul is hallom majd. - mosolygott rá Ah Ri. - "Mindenképp!" - húzta olyan közel magához, ahogy csak tudta.
- Oh, ne! Mit mondtam? - támasztotta ki homlokát mindkét kezével, amikor egy újabb emlékfoszlány tört elő elméje mélyéből: "Tudod ki felé szeretnék nyitni, ugye?" - Oh, ne! - fejelte le az asztalt néhányszor, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban fájni kezdett az eszét hordozó testrésze – ami mostanában nagyon nem funkcionált jól. – Hát, most már tudja, amit még nem akartam, hogy tudjon, de azt vajon tudja, hogy én is tudom, hogy ő mit érez? – hadarta el egy szuszra. – Mi? Ezt még én sem értettem meg, pedig én mondtam. De utálom a másnapokat! – rázta meg fejét, és úgy döntött inkább elmegy zuhanyozni, mert még mindig bűzlik a piaszagtól. Amikor végzett vidám nevetésre lépett ki a fürdőből. Közelebb sétált, és nagyon nem tetszett neki, amit látott. „Ez a ficsúr már hajnalok hajnalán itt van?” – fintorodott el.  – „Nincs más

választásom…” – sóhajtott fel, s szép lassan odasomfordált a lány mögé, és karjait köré fonva megölelte őt. – Remélem, emlékszel mit mondtam… Mostantól kezdem! – suttogta a fülébe, majd tovább állt magára hagyva a fancsali képet vágó Tae Woo-t, és a döbbent, pirospozsgás arcú „áldozatot.”
Myung Soo diadalittasan terült el ágyán, és egy tüdejéből kiszakadt egy nagy boldog sóhaj. Megoldotta! Nem kell újra kimondani, de mégis érezteti, hogy komolyan gondolta. „Egy zseni vagyok!” – tért vissza egy pillanatra egoista énje, de aztán meg is rázta fejét, mert ezt azoknál a lányoknál szokta mondani, akiket sikerül becsalogatnia az ágyába, de itt most már a helyzet, szóval más szlogen is kell. „De mi? Ehhez már annyira hozzászoktam!” – ült fel ágyán, és gondolkodni kezdett; ennél nagyobb ostobaságon még soha életében nem agyalhatott, de most mégis ezt teszi. – „Csak simán azt mondom siker, és kész! Nem kell túlbonyolítani…” – kopogás zavarta meg a nagyvonalú elmélkedésben.
- Myung Soo-yah… elmegyünk sétálni Oppával. – nyitott be a szobába a lány. – Nemsokára jövünk.
- Várj! – lépett mögé szélsebesen, majd karjaiba zárta őt. – Most az egyszer hagyom érvényesülni a srácot, aki el akar venni tőlem, de… holnap elmegyünk csak ketten valahová, rendben?
- Most randira hívtál? – fordította oldalra fejét, így egyenesen felnézett a fiúra.
- Azt hiszem, hogy erre a válasz: igen! – mosolyodott el elégedetten; már csak, akkor lehetne boldogabb, ha a másik is hasonlóképpen válaszol.
- Rendben. Akkor holnap… randizunk! – sütötte le szemeit a lány, és kissé el is pirult a hirtelen jött felkérést hallva.
- Akkor ne felejts el valamit a mai nap… - fordította maga felé. – Holnaptól… - de ne fejezte be a mondatot; helyette puszit nyomott a lány homlokára, aki irulva-pirulva fordult el, és ment vissza barátjához.
Ah Ri tényleg megpróbálta magát jól érezni Tae Woo-val, de a tény, hogy holnap randizni fog lakótársával annyira lekötötte, hogy felét meg sem hallotta annak, amit a mellette sétáló mondott neki.
- Héj… - lépett elé kedvesen Tae Woo, és megfogta kezét. – Ma nagyon másfelé jársz. Valami baj van? – a fiú érezte, hogy nem akarja tudni a választ, de azért feltette ezt a kérdést; de amit ez megtörtént azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
- Öhm… Oppa… - húzta ki a fiú szorításából a kézfejét. – Annyira boldog lettem volna, ha fél évvel ezelőtt jelensz meg ezzel az ajánlattal, de… most már ismerem Myung Soo-t. – tűrte egyik tincsét a füle mögé zavartan; annyira nem akarta senki szívét összetörni, de nem lehet mindenkivel egyszerre. – Ő… nem tűnik jó srácnak, sőt egyenesen egy jégkockának ítéltem meg az elején, aki nagyon bunkó, önző, és még ráadásul a lányokkal is csak szórakozik, de… fogalmam sincs mikor történt, vagy hogyan, de… beleszerettem Oppa, és… ráadásul úgy, hogy az égvilágon semmit sem tett, csak néha megmutatta a valódi énjét. Azt az énjét, amibe végül… teljesen belezúgtam. – fújta ki a levegőt miután ezt elhadarta.

- Fél évvel ezelőtt is jönni akartam… sőt, ez alatt a négy év alatt minden egyes nap jönni akartam, és csak te jártál a fejemben. Te pedig közben élted az életed, és szerelmes lettél? – Ah Ri bólintott. Furcsának találta, hogy a fiú egyáltalán nem volt dühös, pedig épp most kosarazzák ki; inkább csalódott volt, mint ingerült. – Megértem… de én annyira szeretlek, hogy olyan ajánlatot teszek most neked, ami lehet, hogy nekem fog fájni a legjobban. – sóhajtott fel. – Ha bármikor kétségeid vannak afelől, hogy ahhoz a sráchoz tartozol… akkor a szívem nyitva áll előtted, és… bármikor hozzám jöhetsz! – amit befejezte a mondatot beszállt a kocsiba, és elhajtott. Ah Ri életében először törte darabokra valaki szívét, és olyan szinten volt bűntudata, hogy leguggolt a földre és sírni kezdett. Nem maga miatt, hanem Tae Woo miatt. Itt lenne vége a sok éven át tartó barátságuknak? Ennyi volt? Talán még  nincs minden veszve, de most a fiúnak időre van szüksége. Jó sok időre.

14. Fejezet

Fél tíz és Ah Ri még midig nem ért haza, Myung Soo pedig már nagyon feszült… Nem akarja, hogy ilyen sok időt töltsön együtt Tae Woo-val, mert így csak közelebb kerülnek egymáshoz, míg tőle egyre távolabb, és távolabb. Már az is elég sokkhatásként érte a fiút, hogy gyerekkori barátok és egy bizonyos ígéret miatt jött vissza, erre meg ilyen hosszú ideig randiznak, ráadásul még jól is érzik magukat?

- Ezt nem hiszem el! – állt fel, mert már nem tudott tovább egy helyben ülni; az, hogy otthon várt, amíg lakótársa jól érzi magát nagyon nem tetszett neki. Arra gondolt, hogy elmegy, és felszed egy csajt, aztán pedig haza viszi, hogy féltékennyé tegye a Ah Ri-t – már, ha az lesz; de amikor ott tartott volna, hogy elcsábítsa az elég ittas állapotban lévő lányt, az ösztönei azt súgták hibát követ el, szóval felállt, és otthagyta őt. Csalódottan lépett ki a szórakozóhelyről – tudomásul vette, hogy az egyetlen lány, aki lázba tudja hozni, az csak az a valaki lehet, aki most épp egy másik sráccal érzi jól magát egy puccos étteremben, amit ő sosem tudna megfizetni.

Beült egy bárba, és addig ivott, míg el nem fogyott minden pénze, amikor azonban megpróbált felállni úgy terült el a földön, mint egy nagy krumplis zsák; a pultos azonnal a segítségére sietett.

- Haza tudsz menni, vagy hívjak fel neked valakit? – kérdezte tőle, s reménykedett benne, hogy a szavak el is jutnak a címzetthez; kicsit megnyugodott, amikor Myung Soo válaszolt neki.

- Nem hiszem… - dőlt rá a pultra. – Felhívná azt a valakit a telefonommal, aki Béka névvel van benne? – nyöszörögte. Gyomra fel-le liftezett, s úgy érezte azon nyomban oda tudna rókázni, de még tartotta magát.

A fiú sosem bírta az alkoholt, akárhányszor ivott mindig olyan pocsék lelki állapotban volt, hogy csak az alkohol segíthetett neki – vagyis ezt gondolta, de aztán megvilágosodott, hogy ez sem használ, csak rosszabb lett a helyzete, mert most már nem csak lelkileg volt beteg, hanem a teste is tiltakozott.

- A csaj azt mondta, mindjárt itt van! – hajolt hozzá a férfi, hogy tájékoztassa őt. A fiúnak azonban kedve támadt volna elsüllyedni szégyenében. Tudta, hogy most leírta magát a lány szemében – lerészegedett. Ennél szánalmasabb dolgot még sosem tett meg egy ember miatt sem; csak az anyja halála okozott neki ekkora lelki fájdalmat.

- Myung Soo! – hallotta meg ezt az édes aggódó hangot, amire azonnal felkapta a fejét – vagyis csak akarta, mert úgy megszédült, hogy inkább visszadöntötte kobakját a hideg felületre. – Jól vagy? – hallotta meg közelebbről a hangot, amit egy angyaléhoz tudott volna hasonlítani. Ahogy lakótársa végigsimított hátán, érintése helye bizseregni kezdett, s jóleső melegség öntötte el egész testét; még a hányingere is elmúlt egy pillanatra.

- Nem igazán… - lehelte.

- Gyere! Hazaviszünk. – ekkor fogta fel, hogy nem egyedül jött. Hát persze, egy igazi férfi sosem hagyná, hogy a leendő felesége egyedül istápoljon egy részeget; most még jobban csalódott, mert már ellenfélnek sem tekinthető. Ezzel a tettel teljesen leírta magát Tae Woo szemében is, s ezt pontosan tudta ő is – elszúrta, mint mindig, ha Ah Ri-ról van szó.

- Rendesen kiütötted magad… - nyúlt karja alá a nyakkendős ficsúr. „Annyira nem is ficsúr…” – suhant át ez a gondolat agyán. – Na, gyere! – kezdte el kifelé vonszolni a kocsijához, beültette a hátsó ülésre, és nem csak maga az ittas állapotban lévő lepődött meg, amikor a lány beült mellé, hanem a sofőr is. – Nem akarsz inkább előre ülni?

- Nem. Ha rosszul lesz, akkor csak nem szeretnéd, hogy lehányja a méregdrága kocsidat… - mosolygott régi barátjára.

- Inkább hagyod, hogy rád menjen a gyomra tartalma? Ne hülyéskedj… ülj előre és kész! – nézett át az ülés felett Tae Woo, azonban amikor meglátta, hogy vetélytársa jövendőbeli felesége – tervei szerint – vállára hajtotta fejét, s a lány elmosolyodott, inkább beindította a motort, s hazavitte őket. Egész úton lopva a visszapillantón keresztül fürkészte a két delikvenst.

Ah Ri átölelte Myung Soo vállait, és simogatni kezdte annak hátát, aki csak elmosolyodott a jóleső bizsergés miatt, s felsóhajtva fúrta orrát a lány nyakába. „Mint egy kisgyerek…” – gondolta a lány, s el sem hitte, hogy épp ápolónőt játszik. „De vajon miért ivott ennyit?” – igazította meg az alvó fiú haját, miközben az idősebb fiú fájdalmas tekintettel figyelte őket a tükörben.

- Megérkeztünk. – szólt hátra szomorúan; ennyit változtak volna az ő Ah Ri-ja érzései az évek alatt, amíg ő csak rá gondolt? Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban, megküzd a lányért, de mindenképp fair módon. A hátsó ajtóhoz sétált, és nagy nehezen sikerült kiszedniük a szundító egyedet, feltornáztak vele a lépcsőn, majd végül ledöntötték a kanapéra. – Ah Ri-yah… biztos, hogy itt akarsz maradni egy részeggel? Nálam aludhatnál, és holnap reggel visszajöhetnél, amikor már teljesen józan.

- Nyugodj meg Oppa! Nem ártalmas. – mosolygott fel a másikra az alvó mellett guggolva. – Itt maradok, ha szüksége lenne rám.

- Aggódom érted… ha egy férfi részeg, akkor…

- Oppa. – állt fel a lány. – Meg fogom oldani, ne aggódj annyit. – ölelte meg, s ezzel azon nyomba sikerült lenyugtatnia.

- Akkor… én megyek… - mondta robotszerűen ezeket a szavakat. Annyira rég vágyott már a lány ölelésére, hogy most amint megkapta egyenesen sokkot kapott tőle – valóra vált egy vágyálma. – Kitalálok egyedül is, de ígérd meg, hogy felhívsz, ha történik valami! – simította meg arcát mutatóujjával, miközben mosolygott.

- Ki mást hívnék? – bokszolta vállba az idősebbet, aki egy homlok puszi után távozott is a lakásból. – Miért ittál ennyit, hm? – ült le a földre a fiú mellé, aki erre a kérdésre felnyitotta a szemét, s belefúrta tekintetét a lányéba.

- Mert… - de nem tudta kimondani, azokat a súlyos szavakat. -… unatkoztam, de nem volt kedvem lefeküdni valakivel… - fordította el a tekintetét. Csalódott magában. Úgy tűnik a mai éjszaka már csak ilyen; mindenki csalódik.

- Értem… - hajtotta le fejét a lány, majd felállt, hogy otthagyja lakótársát, de Myung Soo hideg ujjai megállították őt, amikor csuklója köré fonódtak.

- Nem is ezt akartam mondani… - sóhajtott fel, miközben visszahúzta a lányt maga mellé.

- Akkor mit? – hangjában egy kis csalódottság csengett – csak egy kicsi? Ugyan! Csöpögött belőle!

- Tudod… vannak emberek, akiket akaratuk ellenére is egymás mellé sodor a végzetük. – ugyan egy kicsit akadozott a beszédben, mert még mindig elég ittas állapotban volt, de azért tisztán kilehetett venni, azt, amit mondani akart. – Még akkor is találkoznak, ha nincsenek felkészülve rá… értesz?

- Bár elég szaggatottan beszélsz, de most vagy először tényleg őszinte hozzám, szóval azt kell, hogy mondjam… magyarázd el! – hajolt közelebb, hogy jobban halljon.

- Hah. – sóhajtott. – Olyan nehéz ezt elmondani… - emelte tekintetét a plafonra, mert úgy érezte, ha tovább nézi lakótársa gyönyörű barna szemeit, elfelejt beszélni is. – Amikor bezárod a szíved, felkészülsz rá, hogy többet nem fogod megnyitni senkinek, de aztán jön valaki, és úgy érzed… életedben először nyitni szeretnél a másik felé, meg akarod próbálni, de egyszerűen képtelen vagy rá, mert már annyira hozzá vagy szokva az érzéketlenséghez, hogy nem tudsz mit kezdeni a valódi, tiszta érzelmekkel. – nézett megint a vele szemben ülőre, biztatást várva, hogy érti őt, szóval a hallgató fél bólintott, így folytatta. – Ilyen helyzetben vagyok most. Meg szeretném próbálni, de valami mindig közbeszól, és én elszúrom. Nem tudom hogy kéne csinálnom, mert…

- Még sosem próbáltad? – fejezte be a gondolatmenetet Ah Ri. – Te sem tudsz nyitni mások felé, mint én? – a fiú megrázta a fejét, és csodálkozó tekintettel figyelte a lány arcának minden apró kis miniméterét. – Nekem az miatt van, amit a családommal kapcsolatban mondtam… - hajtotta le a fejét.

- Mikor? – kérdezett rá azonnal.

- Amikor söröztünk itt… nem emlékszel rá? – kérdezte csalódottan a másik.

- De… emlékszem… - ült fel lassan, és a lányra meredt. – Remélem, tudod ki felé szeretnék nyitni… - belenézett a lány nagy szemeibe, amik úgy csillogotak, mint még soha, s amikor bólintott, Myung Soo megnyugodott. Végre valami előrelépés. Csak az a kérdés, hogy Ah Ri készen áll-e rá.

13. Fejezet. - Most mihez kezdjek?

Azonban a valódi sokk még csak akkor következett be, mikor meglátta ki ül a kanapéján. Ez a boldog nap, hogy érhet ilyen csúfos véget?

Ah Ri kezéből kiesett a táska, s csak meredt a vele szemben ülő húszas éveiben járó férfire, aki szép lassan felállt, megigazította nyakkendőjét, s a lány elé sétált; ujjaival elfordította fejét, s egy lágy puszit nyomott arcára, majd megölelte.
- Hiányoztál! - mondta, majd kissé eltávolodott, hogy egyenesen a lány szemeibe nézhessen, aki csak kikerekedett szemekkel ácsorgott ott, mint egy fadarab. - Amíg Amerikában voltam, csak rád gondoltam. Alig vártam, hogy hazajöhessek. - sóhajtott fel.
- Oppa... mit keresel itt? - tért magához a másik. Kettőt pislogott, s tekintete találkozott Myung Soo-jéval, akin látszott, hogy nagyon csalódott, szinte már kétségbeesett, mert nem érti mi folyik körülötte.
- Hát nem egyértelmű? Jöttem, hogy feleségül vegyelek, végre! - ezt a vendég úgy mondta, mintha egy magától értetődőd dolog lenne, de valószínűleg csak neki volt az. Ah Ri-nak egy álma vált volna valóra, ha ez fél évvel ezelőtt történik meg, de most... szeme előtt megjelent egy fájdalmas kép: lakótársa összepakolja a cuccait, és köszönés nélkül hagyja el őt. - Olyan gyönyörű vagy! Sokkal szebb, mint régen. - igazította meg haját a fiú, hisz nagyon zavarban volt. A rossz-fiús külső ellenére, ő tényleg őszinte érzelmeket táplált már évek óta a lány iránt, s betartja gyerekkori ígéretét, miszerint ha befejezi az egyetemet feleségül veszi. - Amúgy... ki ez a srác? - mutatott kissé dühösen a másik fiúra.
- Öhm... Ő Myung Soo a lakótársam. - lép kettőjük közé, hogy bemutassa őket egymásnak. Nevét hallva a fiú meghajolt, bár egyáltalán nem volt kedve a jópofizáshoz. - Ő pedig itt, Tae Woo az én gyerekkori barátom. - a másik is meghajolt. A két fiú között lévő feszültséget szinte tapintani lehetett; mindketten vetélytársnak ítélték a másikat - mert azok is voltak!
- Örvendtem a találkozásnak Myung Soo. - biccentett felé, s mosolygott rá, de mosolya mögött felébredt benne a versenyszellem. Tekintetéből az "Úgy is én nyerek!" mondatot lehetett volna kiolvasni, ha a másik figyelt volna rá, de teljesen ignorálta őt. - Most viszont mennem kell, szépségem! Este érted jövök, és elviszlek egy étterembe. Mit szólsz hozzá? - a lány egy halvány mosoly kíséretében bólintott. - Rendben! Akkor öltözz nagyon csinosan! - kacsintott Tae Woo. Miután távozott a lányból felszakadt egy sóhaj, s a plafonra emelte tekintetét. 
- Fel kell hívnom Seo Hee-t! - s már tárcsázta is a számát, amíg telefonált lakótársa magára zárta szobája ajtaját, s elterült az ágyán. 

- Miért velem történik ez? - ütött bele egyet a takarójába. - A francba! A francba! - tört rá egy kisebb hisztiroham, de aztán lenyugodott. - Nem segít, ha idegelem magam... ki kell találnom valamit...Áh! - fordult hasra, és nyúlt el az ágyon. - Sose volt gondom a nőkkel egészen mostanáig... ezért nem szabad érzelmeket belekeverni a kapcsolatokba! - rakta fejére a párnáját, lehunyta szemeit, s próbált álomba merülni, de akárhányszor lehunyta szemét szeme elé tárult, ahogy Tae Woo és Ah Ri boldogan egymásba karolva sétálnak egy parkba. Olyan mérhetetlen féltékenység öntötte el, mint még soha - bár eddig még nem is volt az senkire; kedve támadt volna beverni a srác képét, de nem tehette, mert még nem adott rá indokot, de amint megteszi... ördögi mosoly kúszott ajkaira, de azon nyomban le is fagyott. Ah Ri régi barátja... nem húzhat be neki... azzal megbántaná.Valami mást kell kitalálnia, és pontosan tudja kihez kell fordulni az ilyen kérdésekben.

- Unnie! - lépett be a kávézóba Seo Hee, és ült le azonnal a székre, ami meg is lepte barátnőjét, hiszen mindig a nyakába ugrik, ha meglátja. - Hallottam a hangodon, hogy valami nincs rendben. Mondj el mindent! - hajolt kicsit közelebb, s nagy bociszemekkel meredt a másikra, aki egy kicsit meg is ijedt ettől.
- Tae Woo... itt van. - nyögte ki végül.
- Tessék? - sokkolt le a dongsaeng. - De Unnie.. ő a te első szerelmed! Mit keres itt, és miért, és...
- Nyugi! - tolta elé a teáscsészét, s folytatta. - Akinek ki kéne akadni az én vagyok, ha nem baj! Ugyan is, azt mondta, hogy feleségül akar venni, ahogy megígérte, és ma este vacsorázni visz, és én... oh, te jó ég! Mit kéne most tennem? - hadarta el egy szuszra.
- Ez nehéz dió... - húzta el száját a barátnő. - Te kedveled őt?
- Ő az első szerelmem, de Myung... - csapta tenyerét a szájára, mert túl sokat mondott.
- Na, ne! - húzta el az utolsó szót. - Azt akartad mondani, hogy "Myung Soo..." - rakta idézőjelbe a nevet. - Én azt hittem, hogy Baekhyun tetszik neked, erre most a Jéghercegért vagy oda, akit eddig folyamatosan szapultál, és... Ne csináld már! Milyen szerelmi négyszögbe keverted te magad? Unni! Eddig eseménytelen volt a szerelmi életed... azt hittem, hogy amikor tanácsot kell majd adnom, max. a "mikor feküdjek le vele?" kategóriát ütöd meg a problémák terén, de most egy ilyen bonyolult dolgot zúdítasz rám?
- Én zúdítom rád? Ez elsősorban rám  zúdult, ha nem probléma, és... szerinted akartam én ezt? - csapott az asztalra, és elkezdte hadarni a nagy elképzelését a jövőről és a tökéletes románcról.
- Ilyen nem létezik. - szakította félbe a nagy monológot a fiatalabb. - Ébredj fel, és kezdj azzal a helyzettel valamit, amiben most vagy! - könyökölt az asztalra.
- Áh... - terült el az asztalon nagyon sóhajtva Ah Ri. - Ma vacsorázni megyek Tae Woo-val... mit vegyek fel? - ült fel hirtelen, és meredt barátnőjére.
- Elmegyünk shoppngolni? - örül meg a másik. - Úgy sem voltam már nagyon rég...
- Ennek örülök, de nem mehetünk, most nem költök ilyesmire! Szóval... a szekrényemből kell kiválasztanom valamit, de mit?
- Segítek, ahogy te segítettél nekem. - kacsintott rá - Akkor menjünk is. Holnap pedig foglalkozunk ezzel a szerelmi sokszöggel! 

Sok időbe telt, de végül megtalálták a megfelelő ruhát, s el is tudott készülni, mire Tae Woo érkezése előtt, kisétált a nappaliba, ahol hat csodálkozó arc nézett vissza rá, de aki leginkább meglepődött az Myung Soo volt. Még sosem látta ilyen ruhában a lányt.
- Na? Milyen? - hajtja le fejét kissé szégyenlősen.
- Én farmerben, és pólóban is elvinnélek bárhová. - mondta a lakótárs, ezzel nem kis megdöbbenést okozva a többieknek.
- Akkor ez rossz? - esett kétségbe a lány.
- Nem. - sóhajtott fel a fiú. - Gyönyörű. - mosolyodott el lágyan, ám amikor leesett mindkettőjüknek, hogy a fiú tulajdonképpen most bókolt neki, azonnal elkapták tekintetüket egymásról, és pirulva meredtek maguk elé egészen addig míg meg nem szólalt a csengő. 
Ah Ri felkapta a táskáját, s mosollyal arcán nyitotta ki az ajtót.
- Szia! - ölelte meg őt a fiú, aki úgyszintén ki volt öltözve - bár ő mikor nincs. - Eszméletlenül gyönyörű vagy! - fogta meg kezét, s nézett bele mélyen a lány szemeibe, aki érezte, hogy egyre jobban elpirul. - Akkor? Mehetünk? - a lány csak bólintott, s elköszönt  a többiektől.
Beszálltak a fiú - vagy inkább férfi, mert már az lassan - fehér méregdrága autójába, s meg sem álltak egy puccos étteremig. Tae Woo kinyitotta neki a kocsiajtót, az étterem ajtaját, és még a széket is alásegítette, miután rendeltek, beszélgetni kezdtek.
- Tudod, egész idő alatt, amíg magoltam a hosszú tételeket az járt az agyamban, hogy minél előbb szabaduljak onnan, és visszajöhessek ide, hozzád! - mosolygott kedvesen a lányra. A hangulatos fények alatt még jobban nézett ki - ha ez egyáltalán lehetséges. Egy tökéletes pasi ül előtte, aki folyamatosan bókol neki, Ah Ri mégsem érzi felhőtlenül magát, hisz nem az a srác ül vele szemben, akivel valójában jönni akart volna...

- Még bókolni is jobban tud nálam! Ez hihetetlen... - rázta meg fejét Myung Soo a zuhany alatt. - Most mihez kezdjek?