34. Fejezet - I'm almost home

Ez az a fejezet, amire olyan sokat kellett várnotok. Amikor írtam én nagyon izgatott voltam, pedig tudtam, hogy mi lesz a vége. remélem belőletek is hasonló élményeket vált majd ki. A legtöbb, amit most mondani tudok az, hogy... valaki hozza nekem haza Myung Soo-t, mert most már vele is szoktam álmodni! *-*

Léptek zaja törte meg a folyosó félhomályba borult némaságát. Az ember azt hinné, hogy ez akár egy horrorfilm jelenete is lehetne, ahol a helyes fiú épp kinyitja azt az ajtót, amely mögött a végzete rejtőzik; ha mázlija van ennek a valakinek, akkor csak egy mesterlövész várakozik rá, aki gyors munkájáról ismert, de ha nem – ahogy ez jelenleg állt -, akkor sejtheti már előre minden néző, hogy kínok között fog elhalálozni.

Kopogtat az ajtón, ami a hirtelen jött nyomástól akaratlanul is megadja magát, és résnyire nyílik. „Semmi hirtelen mozdulat” – akár még ezt is gondolhatnánk. Elvégre elég furcsa, hogy a reggel ezen órájában tárva-nyitva hagyja valaki az ajtaját; ez már az első pillanattól kezdve intő jelnek számít. De ahogy ez lenni szokott a főszereplőt soha semmi nem tartja vissza attól, hogy egy nagy baklövést kövessen el, s csak azért is bemegy a helyiségbe…

- Oké, Seo Hee, elég! – törte meg a feszült csendet Myung Soo, akinek már nagyon elege volt a rögtönzött horror-esttől, amit az áramszünet okozott. – Ezer örömmel hallgatnám végig ezt a fantasztikus történetet, de én most megfogom magam, és átmegyek Ah Ri-hoz! – felállt, és a sötétben tapogatózva – miközben térde, és sípcsontja tájékán számos zúzódással gyarapodott -, megkereste a szobáját, ahol telefonjával világítva előhalászott a szekrényből egy kockás inget, és a kedvenc farmerját.  Hogy miért ezeket a göncöket? A válasz egyszerű: ebben nézett ki a legjobban, és ezt nagyon is jól tudta magáról. A szokásos lezser kócos haja helyett, most a fürdőszobában hajlakkal felállította a haját így még inkább szexi rossz-fiús külsőt adva magának. Már rég megtapasztalta, hogy ez az a kinézete, amiért a nők képesek lennének meghalni. Nem is csodálkozott rajta, hisz még akár modell is lehetne, ha akarna. Sőt! Akár még egy Idol bőrébe is bújhatna, hiszen tud táncolni, jó a hangja és nem utolsó sorban még jól is néz ki.

Ami persze nem jelenti azt, hogy képes lenne megbirkózni az Idolok életével. Mindig figyelnének rá, mindig a figyelem központjában lenne… tudta, hogy ez nem neki való. Az ő csendes, visszafogott oldala ebbe semmiképpen sem tudna beleszokni.

Na jó! Még önmagát is álltatja ezzel a hazugsággal. Egyértelmű, hogy imádna olyan életet élni, amiben ő a világ közepe, de erről lemondana azon nyomban, ahogy felajánlanák neki. Miért? Mert ebben az álomban egyáltalán nem szerepelhetne Ah Ri. Vagyis szerepelhetne, de csak titokban, mintha nem is létezne. Ilyen dolgot viszont semmiképpen sem engedne meg magának; már nagyon rég kitalálta, hogy a lány a legjobb dolog az életében, s még véletlenül sem hagyná, hogy ilyen semmibe vett, magányos életet kelljen élnie. Az pedig még csak a plusz a dologban, hogy sem ideje, sem energiája nem lenne rá, hogy még a szerelmi életével is foglalkozzon.

Megrázta a fejét a hirtelen támadt gondolatok kiűzésének céljából, s kilépett a koromsötét folyosóra. Mivel már úgy ismerte Hyung Seok lakását, mint a saját tenyerét bátran indult meg a bejárati ajtó felé – mondjuk ezt nem nagyon támasztotta alá az iménti kis bukdácsolós akciója a nappaliban, de azt legalább biztosan állíthatta, hogy tudta a fürdőből merre kell indulnia, hogy kijusson a lépcsőházba.

Mivel az egész kerületben nem volt áram valamilyen felújítás miatt – amit Myung Soo egyáltalán nem értett, mert azért ez egy nagyon nagy terület -, a sötét utcákon haladva érzékeire és ismereteire hagyatkozva, zsebre tett kézzel, lezser tartással haladt a célja felé.

Ah Ri lakása alig volt négy utcányira Hyung Seok-étól, ezért hamar odaért. Arról nem is beszélve, hogy annyira be volt sózva egész nap, amiért barátja visszatartja őt, „reggeli-azonnali-frontális” támadástól, hogy a léptei is alapjában véve sokkal gyorsabbak voltak, mint szoktak.

Azonban a léptei szép lassan, ahogy meglátta az elé magasodó ötemeletest, lassultak. Szíve eszeveszett módon kezdett el dobogni, a tenyere izzadni kezdett, és nem bírta ki, hogy ne kezdje el harapdálni alsó ajkát, ami kiskora óta egy rossz szokása volt. Azonban, az ajtóban állva, miközben azt próbálta kitalálni, hogy mégis mit kéne mondania, rádöbbent valamire; valami nagyon fontosra, ami eddig szinte teljesen elfelejtett.

Minden, amit a L.A-i találkozásuk során mondott napok hosszas gondolkodása után jutott csak eszébe, ahelyett, hogy egyszerűen spontán és lényegre törően mondta volna el, amit szeretett volna. Ez volt a hiba! Ez volt a baj!

Tudta ugyanis ezt a bizonyos apró dolgot: Ah Ri a rögtönzött énjébe szeretett bele. Az esetlen, néha szégyenlős énjébe, amit rajta kívül csak az édesanyja ismert. Abba a Myung Soo-ba, akit nem engedett senkinek meglátni.

- Aish! – vakarta meg tarkóját bosszankodva. A legtöbb, amit ugyanis tehetett az volt, hogy eldob minden betanult, előre elgondolt szöveget, és csak kimondja azt, ami a szívét nyomja.

Persze… mintha az olyan egyszerű lenne. Sosem volt titok senki előtt, hogy nem az a fajta, aki könnyen megnyílik másoknak. Mindig is inkább úgy tett, mintha nem érdekelné. Inkább elfedte az igazságot, minthogy felfedje a gyengeségeit. Erre az embertípusra szokták mondani, hogy hűvös; vagy Ah Ri szavaival élve „Jeges, mint az Antarktisz” – ezen a gondolaton mosolyognia kellett. S miután eszébe jutott, hogy minden apró kis dolog megmosolyogtatja, ami vele kapcsolatos, kénytelen volt megállni a második emeleti lépcsőfordulóban, és térdére támaszkodva felidézni azt az aprócska kis jelenetet.

Akkoriban nem tetszett neki – ahogy most sem -, ha egy lány miatta sír, de egyszerűen nem is tudott másra gondolni, miközben Ah Ri könnyei a szemei előtt potyogtak, hogy „Hogy lehet valaki még ilyen szörnyű állapotban is, ilyen szép?”

Ez volt az egyetlen dolog, ami a fejében ragadt abból az esetből; hogy a lányt még sírás közben is milyen gyönyörűnek látta. Egy csodaszép síró angyal, akinek az ő oldalán kéne állnia a világ végéig.

Ah Ri képtelen volt feldolgozni, hogy Baekhyun egyetlen üzenetére vagy hívására sem válaszol. A harmadik ébren töltött éjszaka után úgy nézett ki, mint egy rondábbiknak számító zombi – piros orr, feldagadt szemek, amik úgyszintén pirosak, s az el maradhatatlan alváshiányt jelző karikák. Ez élete fénypontja.

Azonban akaratlanul is eszébe jutott Myung Soo – bármennyire is tagadná, mindig felbukkan az elméjében legalább egyszer egy nap.

Sokat gondolkodott azon, hogy vajon miért nem rohant hozzá azonnal, amint leszállt a gépről, de aztán eszébe jutott az is, hogy nem is látta személyesen Hyung Seok-ot több mint két éve, s ezért megértette, hogy miért nem jött még el hozzá. Aztán ettől a gondolattól megijedt. Miért is érdekli egyáltalán, hogy nem azonnal hozzá jött? Addig jó, amíg nincs itt!

Beleharapott a pirítósába, amit leginkább egy fekete színdarabhoz tudott volna hasonlítani, mert elaludt a konyhában – tegyük azt is hozzá, hogy ez volt az egész napi ételmennyiség, amit bevitt a szervezetébe. Ez a két szelet pirítós kenyér, és egy nagyobbra nőtt bögrényi tea.

A falatozásból a csengő hangja rázta fel. Rohant az ajtóhoz azt remélve, hogy… mit is remélve? Hogy Myung Soo vagy, hogy Beakhyun lesz ott? Még ő maga sem tudta egészen addig még fel nem tépte az ajtót, és egy kicsit sem érzett csalódottságot.

A jól ismert csokoládébarna szemek, a kockás ing és a soha el nem maradt féloldalas cica-mosoly nézett vissza rá. Fejében, mintha lágy hegedűszó csendült volna, s az kis repülő angyalokkal karöltve azt harsogták volna, hogy „Kim Myung Soo”.

Megrázta a fejét, hogy nem képzelődik-e esetleg, de miután a barna megszólalt megbizonyosodott róla, hogy ő áll előtte életnagyságban. ráadásul úgy felöltözve, mint az első napon.

- Azért nem használtam a kulcsom, mert nem tudtam mire számítsak odabent… - nem szeretett volna ilyen szarkasztikus lenni, de miután végignézett Ah Ri gyatra kinézetén nem tudott mást tenni, mint féltékeny lenni Baekhyun-ra, amiért vetélytársa képes volt ilyen állapotba sodorni az ő szerelmét! – Szerencsére nem leptelek meg a szobádban a kispárnáidba dőlve, zokogva. – Nem értette miért nem tud egyetlen kedves szó sem kijönni a száján.

- Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, akár el is mehetsz! – mondta dacosan, kissé rekedt hangon a lány. Nagyon irritálta ex-barátja viselkedése, de az még inkább, hogy már csak a tekintetétől is remegni kezdtek a térdei.

- Ha kedves leszek, beengedsz? – nézett rá kiskutya szemekkel, amit a lány még egyszer sem látott. Muszáj mindent bevetnie a siker érdekében.

- Miért, esetleg baráti csevejre jöttél? – kötözködött vele; egyértelműen a határait próbálta feszegetni, de ezúttal még csak a közelében sem járt.

- Nekem már az is elég lenne. Akkor legalább biztos, hogy végighallgatsz. – igazította meg a haját. Nagyon úgy tűnt, hogy a játéka kezdi elérni a hatását, mert Ah Ri minden mozdulatát követte. Ezt nagyon díjazta.

A lány kitárta előtte az ajtót, s Myung Soo otthonosan mozogva ledobta magát a kanapéra. A nappaliban, ahol először csókolta, vagy nem csókolta meg őt – ez az este még mindig nem volt tiszta számára. Az viszont igen, hogy a következő – vagy első – alkalommal túlságosan is ismerősek voltak azok az ajkak. A tudatalattija nagyon is emlékezett az érzésre. A lány leült mellé a díványra.

- Nem fogom megkérdezni, hogy miért jöttél… mert tudom. – nyelt egy nagyot. „Ne menjünk bele ebbe a beszélgetésbe kérlek!”

- Tényleg? Tudod? – válaszul a másik csak bólintott. – Akkor világosíts fel, kérlek! – A Jégherceg hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte a köztük repkedő feszültséget. Hogy miért? Mert ez jó fajta volt. Olyan fajta, ami, ha túlfeszül valami nagyon jó, és mindent elsöprő dolog sülhet ki belőle. Bár a szakértők ezt csak egyszerűen szexuális feszültségnek hívják, ő azért megpróbált most nem perverz gondolatokat ébreszteni saját magában. Már így is eléggé kívánta a lányt… nem kellett még fokozni.

- Meggyőzni engem, hogy mennyire sajnálod, hogy elhagytál. – olyan határozott volt, hogy majdnem még a fiú maga is elbizonytalanodott.

- Majdnem! – dörzsölte össze tenyereit, miközben a padlót nézte. – Csak éppen mégsem. – Annyira bizonytalan volt… Jól teszi ezt? Most már kimondta, úgyhogy mindegy.

- Akkor… - bizonytalanul csendült meg a női hang a szobában. – Miért?

- Tudod… gyakorlatilag… nem bontottuk fel a szerződést. Ez tudod mit jelent ugye?

- Tessék? – hökkent meg Ah Ri. „Mi ez a szituáció?!"

- Mindennél jobban szeretnék visszaköltözni a szobámba. – „Egyenlőre…”

- Ezért jöttél? Hogy a szobádról beszélgessünk? – „Ne légy dühös! Mert csak még aranyosabb leszel.”

- Igen. Az a nagy helyzet, hogy nem akarok Hyung Seok nyakán sokat lógni. Furcsa lenne az éjszaka közepén azokra a hangokra ébredni, amit Seo Hee-vel csapnak. – „Annyira jól csinálom!” Ártatlan tekintettel meredt a kézfejére, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne mosolyogjon. Ah Ri reakciója mindennél jobban bizonyította, hogy már nincs sok hátra. Már csak egy kis idő, és a falak porrá vállnak, és újra beengedi majd őt.

Oldalra fordította fejét, és tekintetét összekapcsolta a barna szempárokkal, amik most kis csalódottsággal, és rengeteg fájdalommal voltak teli. Tudta, hogy a fájdalom nagy részben – jelenleg – nem az ő érdeme, de ezen az egészen mind átlátott. Látta a legfontosabb dolgot, amit megpróbált a lány leplezni előle – s nagyon is jól ment volna neki, ha nem ismerte volna ki ennyire jól. A szembogara közepén, a nagy feketeségben ott volt az a bizonyos kíváncsi, izgatott csillogás, és az a valami, amiről még maga Ah Ri sem tudott, csak Myung Soo volt képes meglátni azt: a szikra, ami lángra tudja gyújtani a szívét.

A Jégherceg mondani akart még valamit. határozottan emlékezett rá, hogy még lett volna valami, amit feltétlenül közölni szeretne a másikkal, de valahogy minden gondolat kiszállt a fejéből; abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne felidézni egyetlen egy általa tanult szót is, még a gyerekkorából sem.

Nagyot nyelt, ami a néma csendben szinte belehasított a füleibe. Csak azt tudta remélni, hogy annyira azért nem lehetett hangos, hogy Ah Ri is meghallja.

Teste saját magától kezdett el cselekedni. Lassan, mintha jégen próbálna meg átkelni közelebb csúszott a lányhoz. Minden mozdulat, amit tett, annyira óvatos volt, mintha egy félénk nyuszira vadászna, aki bármikor elszaladhat. S bár ez a hasonlat nagyon gyérül festette le a helyzetet, akár még így is lehetett volna. Ah Ri felpattanhatott volna, és ott hagyhatta volna, de szerencséjére nem tette. Várt. Várt arra, hogy mit fog tenni Myung Soo.

Miközben minden eltöltött másodperc óráknak tűnt, ilyen közel ülve egymáshoz, úgy, hogy semmi sem történik, s csak néznek egymás szemeibe.

„Ezt a pillanatot szeretem a legjobban… amikor a szívverésem felgyorsul, görcsbe rándul a gyomrom, és elönt az izgalom. A várakozás pillanata, a dobogás.”

A Jégherceg nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Mindennél jobban szerette volna, hogy megtörténjen, azonban Ah Ri tekintetében hol ugyan az volt, mint az övében, hol pedig bizonytalanság. „Nem akarom elrontani…” – gondolta, azonban a szíve már rég cselekedetre késztette a testét, amit csak az áramhiány miatt a gyertyafény, és a néha-néha megvillanó zseblámpa is csak fokozott.

- Annyira sajnálom… - suttogta rekedten miközben módszeresen megszüntette az ajkaik között lévő távolságot. – Nem tudtam mit teszek… - nyalta meg ajkait.

- Én… - próbált volna ellenállni, de már mindegy volt. Myung Soo teljes mértékben behálózta őt. Nem is tudott másra gondolni, csak a közeledő ajkakra, s hogy a barna fogja megcsókolni őt.

Az összes érzés, amit eddig mindketten megpróbáltak mélyre ásni feltört, s özönvízként öntötte el mindkettőjük elméjét, amint ajkaik összeértek. „A dobogás után ez a második kedvenc részem…”

Miután a lány viszonozta a csókját, olyan boldogság töltötte el, mint még soha; mintha hazatalált volna. S nem is tévedett olyan nagyot, hiszen már majdnem oda is ért. Már majdnem hazaért.

Baekhyun Special 01.

A múltba tekintés sosem volt a kedvenc elfoglaltságaim között. Minden, amire a gyerekkoromból, és a kamaszkorom nagy részéből emlékszem az a családom folytonos inzultálása, és a kórház fehér falai.

Ha nem a kórházban töltöttem az időmet kivizsgáláson, akkor folyton csak apámat hallgattam; mindig azt mondta, hogy nem érti, miért bünteti az ég egy ilyen beteg gyerekkel. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy az összes pénzét, amit nehezen sikerül megkeresnie, el is költi a hatalmas számlákra, amit a fia „egészségére” szolgál. De ezt mind csak feleslegesnek tartotta, és nem is félt mindig a fejemhez vágni, hogy úgy sem fogok soha meggyógyulni.

Azonban én tényleg szerettem volna, ha az orvos végre azt mondja, hogy a szívem rendben van. Hogy nem kell többé bejönnöm. S ha ez így lett volna már abban az időben, elkezdhettem volna törleszteni azt a rengeteg pénzt, amit az apám ott hagyott az egészségem miatt.

De ezek a napok még nagyon sokára jöttek el. Minden amit tehettem az volt, hogy lenyeltem az összes sértést, és úgy teszek, mintha meg sem hallanám az egészet. Azonban ez nem jelentette azt, hogy nem fájt; minden éjszaka sírva aludtam el. Vagy a véletlenül elfogytak a könnyeim, akkor csak üres tekintettel meredtem a plafonra, s azon gondolkodtam vajon miért élek még egyáltalán. Miért kell itt lennem? Mit tettem előző életemben, hogy egy ilyen elcseszett – elnézést ezért a szóért – életet érdemlek.

Semmi értelmét nem éreztem annak, hogy létezem. Csak sodrottam a semmiben, s vártam valamire, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet az. Mondhatnám, hogy mostanra minden rendben van, hiszem „egészséges vagyok, a lelkem is rendben van, feldolgoztam az összes gyerekkori sérelmem, de nem így van. Rendszeresen tapasztalom a visszatérő depresszió jeleit, és nem igazán tudok megküzdeni vele.

Ha egyszer valami bele véste magát az életedbe, akkor utána már nem tudsz szabadulni tőle. Az orvosok, pszichológusok mindig azt mondják, hogy a depresszióból ki lehet lábalni, le lehet küzdeni, de ha valaki egyszer átélte az nagyon jól tudja, hogy ez nem így van. Időről időre újra visszatér, ledönt a lábadról, s mintha mi sem történt volna – jobb esetben – zavartalanul távozik az ajtón. De ez egyértelműen egy hullámvölgyekkel teli állapot. Hol jobb, hol rosszabb, de meggyógyulni igazán sosem fog az ember.

Főleg azok után, amiken én mentem keresztül. A legtöbb ember már rég feladta volna, azt mondva, hogy az egész élete értelmetlen, s felesleges ezen a világon járnia. Viszont én soha nem tudtam ilyen lenni. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nekem tovább kell élnem; van még valami dolgom az életben. Azonban arról fogalmam sem volt, hogy ilyen szerencsétlenül fogom végezni.

Volt valami dolgom, valóban. Amit nagyon úgy tűnik, hogy be is teljesítettem, mert lassanként – a nem igazán szívbetegségem, ami mégis úgy van kezelve – visszatért minden rossz. Minden, amit át kellett élnem gyerekként, egyszerűen csak visszasomfordált az életembe, mint egy alattomos kígyó, ami nem akar mást, csak Ádámot és Évát a rosszra csábítani.

A kórház felé haladva ezek a gondolatok zúgtak a fejemben: „Ha visszatérnek a tünetek, akkor már nem tudunk mit tenni, akkor…”

Akkor mi lesz? Rá sem mertem gondolni, még csak azt sem akartam, hogy egyáltalán megkörnyékezzen a valóság. Mert az igazság az volt, hogy nem sok időm maradt. Másodszorra már nem kezelhetnek újra ugyan úgy, mert abba – a dokik szerint  - belehalnék. Nem mindegy, ha a kezeléssel, és anélkül is meghalok?

Igazság szerint nem volt az. Nagyon nem! Tudtam, hogy mire számíthatok a fehér falak között, a fertőtlenítő bűzével körülölelve. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy az életem utolsó szakaszát azok között a sajnáló pillantások között töltsem el.

„Milyen fiatal, és így járt.” - „Az élet olyan kegyetlen…” – mindent ki lehet olvasni a szemükből, amitől csak még rosszabbul érzi magát az ember. Ezért hát nem szeretném semmilyen kezelésnek alávetni magam. Ha a túlélési arány így is kevesebb, mint öt százalék, akkor nem is igazán van miről beszélnünk, nem igaz? – Ezt mind elmondtam a most már előttem ülő orvosnak is. Arcára ezek hallatán pókerarc ült ki, holott tudnia kéne kezelni az ilyen helyzeteket. Naponta legalább egy tucatszor közli valakivel, hogy neki befellegzett – persze jól begyakorolt sablon szöveggel, amely  valamicskét együttérzéssel tölti el az embert. De mi haszna, ha közben fapofával egy halvány szikrét sem mutat rá, hogy érdekelné?

Ami számomra még kiábrándítóbbá teszi az egészet, hogy Dr. Han legalább tíz éve ismer engem. Régen még kártyáztunk, és ebédeltünk is együtt a kórház büféjében, amikor épp volt annyi erőm, hogy felkeljek.

Akkoriban még annyira beleélte magát a gyógyításba… akkoriban még annyira más volt. Az élet őt is úgy megtörte, ahogy engem.

Ült egymással szemben két régi ismerősnek mondató valaki, akik arcára nem ült ki semmi más csak a szó szerinti „semmi”. Néztük egymást egy ideig. Tekintetében ugyan az a megfakult ember nézett vissza, mint akivel minden reggel találkozom a tükörben. A tükörben, ami számomra túlságosan is megmutatja a valóságot, amit sokáig látni sem akartam.

Az első az, hogy semmi élet sincs bennem. A második pedig az, hogy egyedül vagyok; senki nem áll mellettem. Amint visszagondoltam a mai reggelemre az is eszembe jutott mire gondoltam, amikor elindultam ide: „Végül úgy is mindenki egyedül marad.”

- Biztos vagy ebben Baekhyun? Lehet, hogy… - kezdett bele a doki a sablon szövegben.

- Felejtse el Dr. Úr. Vegyük úgy, hogy maga minden öntől telhetőt megtett, megpróbált rábeszélni, és én nemet mondtam. Tudom, hogy igazából ma itt sem akar lenni. Még csak találkozni sem akart velem. – nyeltem egyet. – Tudja miért? Mert én vagyok a kudarca, ami húsz éves pályafutása után újra visszaköszön.

- Ezek alatt az évek alatt csak pimaszabb lettél…

- És egy kicsit jobban haldoklom. – rántottam meg a vállam. Tudtam mire próbál rávenni, mert sejtettem, hogy hatni próbál rám; a következő mondata teljes mértékben elárulta ezen szándékát.

- Tényleg nincs semmi, amiért érdemes lenne élned? Nincs álmod, amit még nem teljesítettél? Vagy esetleg egy lány, akiért küzdened kéne? – hajolt előrébb. „Tipikus. Nyomatékosít a testbeszédével… hah!”

- Az álmom a nyáron teljesült, pontosabban mindkettő. Volt egy fotókiállításom Amerikában, és ezáltal hagyok valami nyomot magamról a világban. Tudom, hogy lesznek emberek, akik nem felejtenek el, és ez a lényeg. Nem akartam soha a feledésbe merülni, de mivel ilyen nagy siker volt, és majd háromszáz képemet állították ki, ez nem fog megtörténni.

Minden, amit az életem során tettem önzőségből tettem. Azért, hogy nyomot agyjak, hogy ne felejtsenek el. Volt egy ismerősöm… Suzy-nak hívták, aki megtanított engem egy nagyon fontos dologra az életről. A mai napig ez zeng a fejemben, mintha még csak tegnap mondta volna. Végül mindig egyedül maradsz! így is van, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon. A szüleim még a diplomaosztómra sem jöttek el, nincsenek barátaim, és… - ezt nem tudtam kimondani. Nem gondolhattam megint Rá. – nekem ez így jó. Nem hagyok fájdalmat magam mögött.

- És a lány, akire még gondolni sem mersz ebben a pillanatban, mert tudod, hogy ezt az egész elhatározást megváltoztatná?

- Elengedtem… - hajtottam le a fejem, és ahogy ezt kimondtam a szívem nagyon erősen szúrni kezdett, de tudtam, hogy ez nem azért van, mert beteg vagyok. Ez csak a fájdalom miatt van, ami a lemondással jár.  – Soha nem mondtam neki, hogy beteg voltam, vagy hogy bármikor lehetek… egyszerűen csak szakítottam egy nagy veszekedés után. Elengedtem őt. Lehet, hogy most fáj neki, és a telefonhívásomat várja, mert nem érti mi történik, de egy nap már nem fogja várni, és nem is fogja érdekelni, hogy miért nem tud elérni. Továbblép.

- Honnan veszed, hogy ez így jobb?

- Egy szakításon könnyebb túl lenni, mint egy halálon. – mosolyodtam el, de mindketten tudtuk, hogy ez csak hamis volt.

- Ez igaz. De az, amit most művelsz… csak gyávaság.

- Nem az… Azt szeretném, hogy boldog legyen nélkülem, hogy ne szenvedjen miattam.

- Honnan tudod, hogy most nem szenved legalább annyira, mint te?

- Talán már meg is érkezett. – húztam el a szám, és összekulcsoltam ujjaim az ölembe. Nem volt könnyű még rá gondolni sem, de tudtam, hogy Myung Soo vissza fog jönni. Tudtam… mindent tudtam.

- Ki?

- A srác, akivel megígértettem, hogy vigyáz rá. – Mivel nincsenek barátaim, és egyértelmű, hogy Ah Ri barátai betegesnek tartanák, amit tettem, hát megtartottam magamnak ezt az információt.

Egy héttel ezelőtt felhívtam Myung Soo-t, s gyakorlatilag engedélyt adtam neki, hogy vessen be minden eszközt, hogy Ah Ri el tudjon felejteni engem.

- Lemondtam a legjobb dologról az életemben, ennél rosszabb nem igen lehet.

- Dehogynem… tudod mi? – mivel megráztam a fejem folytatta. – Úgy éled meg az utolsó heteket az életedből, hogy hiányolod a szerelmed, és emellett még egyedül is leszel. Mindig azt javaslom a haldokló betegeknek, hogy…

- Nem kell semmilyen javaslat. Köszönöm. – felálltam, és az ajtó felé indultam. – Nem mondom, hogy Ég Önnel, mert ha rosszabbul leszek úgy is be kell jönnöm. Még találkozunk.

Nem bírtam volna tovább ott maradni. A tudat, hogy azt mondta heteim vannak hátra… maga volt a pokol. Összeszorult a torkom, a falak közeledni kezdtek felém, és zúgni kezdett a fejem. Akár még el is ájulhattam volna, de valami furcsa oknál fogva a szervezetem nagyon szeret szenvedni, ezért csak lebegtem ebben az állapotban egyre homályosodó tekintettel.

- Jól vagy? – egy lágy női hang, aggódó tónussal rántott ki a rosszul létből. Összeszorítottam a szemem, s mikor újra kinyitottam egy kórházi ruhás huszonkét-huszonhárom év körüli lány nézett le rám, nagy barna szemekkel. A kézfejéről egy vékony cső vezetett fel egy tasakhoz, amiből egyértelműen kiderült, hogy infúziót kap, mivel beteg. „Csak az a kérdés, hogy mennyire?”

33. Fejezet - Here I am!

Sziasztok!

Elérkezett a várva várt pillanat... MYUNG SOO MEGÉRKEZETT!!! *-* Csak én vagyok ilyen izgatott? :)

Olyan sok dolog történt ez alatt a három nap alatt Ah Ri-val, hogy azt sem tudta merre kapja a fejét. Leginkább azért, mert sehogy sem tudta elérni Baekhyun-t bárhogy is próbálkozott, s ez kikészítette őt.

Hiszen a fiú gyakorlatilag nem szakított vele, egyszerűen csak elküldte őt. Ugye nem szakított vele? Sehogy sem tudta a helyére raknia a dolgokat, s minél többet gondolkodott rajta annál inkább összekuszálódott minden. Lényegében ezért akarta végre elérni barátját, hogy megkérdezze tőle, és hogy tisztázza vele az egész szituációt. Azonban nem úgy tűnt, mintha Baekhyun hajlandó lenne bármiféle indíttatást is mutatni arra, hogy beszéljenek.

Mire észbe kapott a telefonja mellett töltött percek órákká, majd végül napokká váltak, s már el is jött a csütörtök reggel. A reggel, amitől annyira retteget. Hisz egész nap számíthatott arra, hogy Myung Soo felbukkan, és lényegében akármelyik pillanatban becsöngethet az ajtaján. Ő pedig még csak el sem döntötte, hogy hogyan viselkedjen vele. Csapja be az ajtót? Engedje be? Vagy esetleg hallgassa meg és utána küldje el, de csak az ajtóban állva? Nagy dilemmák előtt állt, s mindennek a közepében még a Kávézója is egy válságos időszakot élt át.

Az egyik volt alkalmazottja eljutatta a citromos csokoládétortájuk titkos receptjét a konkurenciának, és jelenleg a jogokért kell megküzdenie. S ez mind az alatt történt, amíg ő az Államokban volt barátjával. Egy kész katasztrófára ért haza, és még hozta is magával a bajt, hisz ennyi még nem volt neki elég.

Mostanság sokat gondolkodott azon, hogy bárcsak visszamehetne az időben, és még csak Myung Soo közelébe sem menne. Minden ott kezdődött, amikor megnyitotta a szívét. Minden Vele kezdődött el.

Hibáztathatná mindenért a Jégherceget, de igazából nem teszi, legalábbis nem szándékosan. Mert a lelke mélyén tudja, hogy előbb utóbb a szíve úgy is megnyílt volna valakinek. S ha akkor és ott nem is Myung Soo-nak, de valahol a jövőben biztosan találkoztak volna. Mert a végzetet nagyon nehéz elkerülni – ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor egyszerűen csak lehetetlen -, abban pedig nagyon is tisztában volt, hogy Myung Soo a végzete. Tagadni kár volt – azok után, hogy egy több milliós külföldi városban összefussanak az utcán szinte az első nap, az bizony nagyon sok mindent bebizonyít. Ráadásul, ha a második harmadik találkozásuk már megtervezett lett volna, akkor talán ez még meg is cáfolná az egészet, de a döbbenet a fiú arcán elárulta, hogy ő sem számított rá, hogy újra összefutnak.

Ráadásul a találkozásuk is… mondhatni a sors intézte úgy, hogy ők találkozzanak. Ugyanis aznap, amikor a fiú először lépett be a kávézóba, nem is kellett volna Ah Ri-nak dolgoznia, hisz szabadságot vett ki,  csak épp beállt, amíg Seo Hee meg nem érkezik a találkozójukra.

Visszagondolva arra a napra mindig mosolyognia kell. Hisz belegondolva mennyire ideges volt, amiért Myung Soo őt figyelte az asztalától szüntelenül, s hogy rohant el, mert megijedt – nagyon viccesnek találta.

Ezalatt a gondolatmenet alatt újra tárcsázta Baekhyun számát, háromszor kicsörgött, de aztán sípolni kezdett jelezve, hogy a fiú megszította a hívást. Ez jobban fájt neki, mintha felvette volna, s azt mondta volna, hogy „hagyj végre békén!”

- Mégis hol lehetsz most? – rágcsálta körmeit aggódva. S, ha csak tudta volna, hogy barátja abban a pillanatban hol tartózkodik talán még sírógörcsben is tört volna ki. Valószínűleg ez volt az egyetlen indok, amiért Baek nem vette fel a tekefont. Nem akarta, hogy Ah Ri megtudja mi folyik jelenleg az életében. Nem akarta, hogy részese legyen; nem akarta, hogy végig nézze. A fájdalom, ami elöntötte a szívét csak rosszabbá tették a helyzetét, hisz minden percben fel akarta hívni s lányt, és elmondani neki mennyire sajnálja, amit mondott, és hogy mennyire szereti, de mégsem tette meg. A világ semmi pénzéért nem szerette volna, hogy ekkora fájdalmat, és gyászt hagyjon maga után. Akkor inkább a szakítás fájdalmát választotta. talán néhány hét múlva már nem is fog neki annyira fájni, hogy elment; ez az egyetlen gondolat lebegett a szemei előtt, miközben újra és újra megszakította a hívásokat. Feláldozni a saját boldogságát, valaki másért… ez volt az amit mindig csinált. Mondhatni a vérében volt, hogy így tegyen. Azonban ahogy az lenni szokott, mindig azok az emberek járnak a legrosszabbul, akik a legtöbb áldozatot hozzák meg másokért – ezt már olyan rég megtanulta, de még sem tudott rajta változtatni. Ő már csak így fogja végezni.

-----------*****-----------

Lassan, de biztosan haladt a repülőtér kijárta felé nagy bőröndjével Myung Soo, aki izgatottságában még azon is elgondolkodott, hogy futásnak ered, és meg sem áll Ah Ri lakásáig. Azonban legnagyobb bánatára tudta, hogy nem mehet egyenesen oda. Ráadásul még Hyung Seok is várt rá, hogy még véletlenül se tudjon a szíve után menni, és elsietni a dolgokat.

- Hyung! Úgy örülök, hogy újra itt vagy! – ugrott barátja nyakába,  amin először a Jégherceg meglepődött, de aztán rájött, hogy milyen sok időt tölt a drága, egyetlen Seo Hee-vel ezért kétségtelen, hogy átvett tőle egy két szokást. De pont ezt a bosszantót kellett?

- Én is Hyung Seok! Hol hagytad a barátnőd? – érdeklődött, bár reménykedett benne, hogy valami Ah Ri-val kapcsolatos választ fog majd kapni, de csalódnia kellett.

- A kávézóban segít be, mert épp egy nagy krízissel nézünk szembe. Hyung! Mondtam már, hogy társtulajdonos lettem?

- Te? Ah Ri képes volt veled üzletre lépni? – húzta fel szemöldökét, hogy  bosszantsa barátját.

- Megváltoztam, tudod? Jól csinálom, és még szeretem is csinálni. Mi mást tehetett volna? Minden jelentkezőt elküldtem. – ördögi mosoly kúszott ajkaira. – Csak sajnos megtudta, és pórul jártam, mert a Szerelmem is leszúrt… - görbültek le ajkai. „Még hogy megváltozott…” – forgatta meg szemei a gondolatra.

Minden ugyan olyannak tűnt, mint mielőtt megismerte Ah Ri-t. Minden zajos, nyüzsgő, és nagyon magányos volt. A kezdeti izgatottsága, és öröme, hogy végre itthon lehet, ahogy legjobb barátja lakása felé haladtak egyre inkább szertefoszlani látszott. Rájött ugyanis, hogy milyen sok emléket hagyott itt, és hogy mennyire nem érezte helyesnek, hogy átélte őket.

Megrázta a fejét, hisz a negatív gondolatok nem tántoríthatták el. Nem alig néhány méterre a finish előtt… vagy épp a Start-vonalnál? Köztudott ugyanis, hogy önbizalom nélkül nem állhatsz ki az ellenfél ellen. S ezért összeszedte magát. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy ki ellen fog harcolni;  Ah Ri ellen? Nem! Érte kell harcolnia. Akkor Bsekhyun ellen? Ez már sokkal inkább valószínűbbnek tűnt, de nagyon jól tudta azt is, hogy csakis a lányon fog múlni az egész tehát, őt magát kell legyőznie. Le kell rombolnia a vele szemben felállított falakat, hogy újra beférkőzhessen a szívébe.  Van ennek egyáltalán értelme? Nem látott sokat benne, de a boldogsághoz vezető úton nem mindig találunk értelmet a dolgoknak abban a pillanatban, amikor történnek velünk. Nehéz ez az életnek nevezett, néhol vígjátékba átcsapó inkább drámára hajazó film.

- Hyung… lehet, hogy nem kéne rögtön meglátogatnod Ah Ri-t, és felzaklatnod őt… - próbált finoman utalni az idősebbnek, hogy a lány, most nincs olyan állapotban, hogy ő rárontson, de persze ez Myung Soo-t egyáltalán nem érdekelte.

- Tudod, dongsaeng… erre vártam amióta csak elmentem innen. Hogy leszálljak a repülőről, hogy odamenjek hozzá, és elmondjam neki, hogy mit érzek. Hogy elmondjam neki mennyire is szeretem őt. Nem érdekel, ha épp nem alkalmas. Nem érdekel, ha a harmadik Világháború van kitörőben, én akkor is oda fogok menni még ma, és ki sem jövök onnan, csak ha az enyém lesz újra. De az után pedig lehet, hogy azért nem mert az enyém… - ábrándozott el egy pillanatra.

- Van elég baja most Hyung… Tudod…

- Ha úgy vesszük akkor nem mondtam fel a szerződésem, és még a kulcsom is megvan, tehát én is ott lakom. Tudod mit? Hiszen én ott is lakom!  - csapott a homlokára, mint aki épp megfejtette a világ legbonyolultabb rejtélyét, és rájött, hogy milyen egyszerű is volt igazából.

- Hyung… Baekhyun napok óta nem válaszol a hívásaira, és nagyon ingerült. Ha most odamész talán még a testi épségedben is kárt tesz; vagy ami rosszabb… érzelmileg fog bántani téged. Át kell ezt gondolnod! – állította meg a lépcsőn a lakása felé. Tudta nagyon jól, hogy Myung Soo eleget szenvedett, hisz végighallgatta minden egyes gondolatát ezek alatt az évek alatt, amíg távol volt. Nem akarta, hogy fejest ugorjon a mélyvízbe. Ha elkapkodja semmi jó nem sülhet ki a dologból.

- Van egy nagyon fontos kérdésem, Hyung Seok… - fordult felé, és nézett mélyen a szemébe jeges tekintetével barátja. – Mi bajod van neked? Meg tudom oldani egyedül is! Nem kell, hogy mindenki beleszóljon. – hiába gondolta az ellenkezőjét, sosem tudta volna megköszönni az aggodalmat. Nem az a fajta ember volt, aki ki tudta mutatni az érzelmeit, s azt mondta, amit valóban gondolt. Kivéve persze, ha Ah Ri-ról volt szó.

Nagyon rég megtanulta még Suzy-tól, hogy az első gondolatodat kimondani bűn. Hiába akarta lezárni magában azt a fejezetet az életében, sehogy sem sikerült megszabadulnia minden rossz szokásától.

- Nem mondom el utoljára Hyun Seok… egyedül fogom csinálni, úgy, ahogy én akarom. – ragadta meg barátja gallérját. Hiába látta, hogy a másik megijedt a hirtelen dühkitöréstől mégsem érdekelte. Azt utálta a legjobban, ha valaki meg akarta mondani neki, hogy mit tegyen.

- Hyung… - próbált meg kiszabadulni Myung Soo szorításából. Látta, ahogy a Jégherceg szemében a düh egyre inkább átalakul meglepettséggé, majd végül megbánássá. Elengedte őt, s bűnbánóan nézett rá.

- Sajnálom, tudod, hogy…

- Tudom, semmi baj, csak mivel gyenge vagyok, az ilyenektől mindig megijedek… - kezdte el pulóvere ujját húzogatni, mint egy félős kisgyerek.

- Mindig is ilyen voltál. – mosolygott barátjára Myung Soo, majd olyat tett, amit nem sűrűn – sőt még egyszer sem – megölelte pajtását. A pár másodperces ölelés, kínos csendet hozott magával, de természetesen a fiatalabbik hozta a formáját, s megtörte a csendet azzal, hogy berontott a lakása ajtaján, és elkiáltotta magét, hogy hazaért. de persze azt az aprócska kis tényt elfelejtette, hogy Seo Hee épp a kávézóban segédkezik, ezért nincs otthon senki.

- Pabo – lökte oldalba Myung Soo, majd nevetni kezdett. – Inkább mond meg, hogy hol alszom ma… tudom, hogy még csak délután kettő van, de nagyon fáradt vagyok az időeltolódás miatt.

- De Amerikában most… - kezdett bele.

- Ha be mered fejezni, halott vagy! – meredt rá gyilkos pillantásokkal a Jégherceg.

- Bocsánat. balra a második ajtó. Az első ajtó a fürdőszoba. Nem akarsz lezuhanyozni lefekvés előtt? – bólintással jelezte, hogy szándékában állt. – Akkor ma…

- Tudok várni még egy napot. Úgy sem töltöttem veled két éve egy kis időt sem. – rántotta meg a vállát. – De holnap már nem jövök vissza. – kacsintott egyet. De miután elindult a fürdőszaba felé – tegyük hozzá, hogy a hirtelenjött alvási kényszere kámforrá vált – nem tudta leplezni, hogy mennyire csalódott, hogy várnia kell holnapig. Azt hitte, hogy már ma is ott aludhat.

„A dolgok nem mindig alakulnak a terveink szerint” – húzta el a száját, s lehúzta pólóját, hogy végre beállhasson a zuhany alá. Azinban azt nem tudta, hogy amikor ez a gondolat átfutott az agyán, Ah Ri is hasonlón törte a fejét. Meg győződött róla, hogy a telefonja néma üzemmódba van kapcsolva, és otthagyta a nappaliban, majd kilépett az utcára. Hogy miért nem vitte magával? Biztos akart lenni benne, hogy nem lesz kényszere rá, hogy felvegye a telefont, ha Baekhyun esetleg telefonálna. Eleget küzdött azért, hogy beszéljenek, most rajta a sor, de nem veheti fel elsőre. Nem szabad.

Kilépett hát a szabadba, és egyedül indult neki a délutáni nyüzsgő szöuli utcának. 

32. Fejezet

Tudom, hogy eddig nem sok minden történt, de azt hiszem ideje beindítani az eseményeket. Kezd egy kicsit lapossá válni, és ezt a kommentek is mutatják. 1-2-t kapok maximum, holott ennél azért sokkal többet kaptam régebben... Ez azért egy kicsit fáj, mert ez azt jelenti, hogy a teljesítményem minősége romlott. Nem tudom, hogy ez miért történt, de igyekszem helyrehozni, és valami jót is alkotni. Így talán kiérdemlem, hogy ne csak 3 ember mondja el a véleményét a  fejezetről... :/ 

Ami pedig az új fejezeteket illeti, hivatalosan is bejelentem, hogy sikerült beszereznem egy laptopot, tehát ezentúl rendszeresen hozok majd új részt! :D *-* VÉGRE!!

„Loving you is everything to me. Please don’t leave me alone!” – mondta a lány, miközben könnyeivel küszködött, s megragadta barátja kezét.

Ez volt az a pillanat, amikor Myung Soo kikapcsolta a Tv-t. Elege volt a sok nyálas vacakból, ami csak még inkább depresszióssá tette, és emlékeztették, hogy ő is otthagyta Ah Ri-t, mintha semmit sem jelentett volna neki a rövid kis idő, amit együtt töltöttek. 

Mikor mehet már végre haza? Mikor végez már?

Rajta kívül senki sem tudhatta jobban, hogy már csak két nap, és bizony ő már itt sem lesz, de ezek a napok olyan lassan teltek, mintha minden óra egy egész hét lett volna.

Lehet, hogy ha ezt kimondta volna hangosan is, mindenki azt mondja, hogy túlzás, de valóban így érezte.

 Az idő nem múlik olyan gyorsan, mint szeretné…

-----------***------------

- Ez a hét maga volt a tökély! – dobta le magát a kanapéra Hyung Seok, mint aki jól végezte dolgát. Igazság szerint tényleg azt tette, mert ő már rég összepakolta azt a kevés kis holmit, amit magával hozott az útra.

- Szerintem is! Azt hiszem ezt meg kell ismételnünk, amikor Myung Soo Oppa itthon lesz! – kiabálta ki a szobájából Seo Hee teljesen megfeledkezve róla, hogy Baekhyun is a nappaliban tartózkodik. Szájára kapta a kezét döbbenetében. – Pabo! – suttogta önmagának, miközben aprót ütött fejére büntetésképpen.

A nappaliban eközben Baek nem félt rákérdezni a dologra:

- Myung Soo visszajön?

- Öhm… igen. – Nem volt mit tenni; most már el kellett mondania az igazat. – Csütörtökön érkezik. – harapott bele alsó ajkába. „Ottokaji?” Tudta, hogy barátja teljes titokban akarja tartani a dolgot, amíg csak lehetséges, de úgy tűnik eddig volt az.

- Remek… - hajtotta le fejét a másik. „Ezek után már tényleg nincs mit tenni...” – Kösz, hogy elmondtad… tudom, hogy ti Neki szurkoltok, de azért remélem jól éreztétek magatokat velem is. – húzta széles mosolyra ajkait, hogy elfedje bánatát, miután már Seo Hee is letette bőröndjét a szobában.

- Természetesen jól éreztük magunkat! Mégis milyen kérdés ez? – huppant le a lány a kanapéra. Oldani akarta a feszültséget, ami ellepte a helyiséget. – Te is a barátunk vagy Baekhyun-ssi!

- Haha. – nevetett fájdalmasan. – Ha tényleg az lennék, akkor engem is Oppának hívnál, mint őt. – felállt, és kisétált az ajtón. Nem akarta, hogy lássák őt összeomlani. Barátokat szeretett volna, valakit, aki őt is támogatja néha napján, olyat, mint amilyen Myung Soo-nak van. De úgy tűnik számára ez lehetetlen. Sosem kapja meg azt amit igazán szeretne.

Persze ott volt neki Ah Ri, pontosan tudta, hogy így van. De vajon meddig? Mégis meddig tudja barátnője elfojtani a szerelmét, amit volt barátja iránt érez? Most, hogy visszatér, biztos volt benne, hogy nem sokáig.

Érezte, ahogy szíve egyre jobban szúrni kezdett,ahogy kirontott a hotelből, s tudta hogy ennek nem lesz jó vége. Muszáj friss levegőt szívnia, muszáj lenyugodnia. A doktor megmondta, hogy a túl sok stressz nem lesz rá jó hatással. „Nyugodtnak kell maradnom! Nyugodj le Baekhyun-ah!” – Mondogatta magában, mintha megakadt volna a bakelit a lemezlejátszón. Azonban minél tovább sétált az utcán annál rosszabban érezte magát.

Nem hitte el, hogy ilyen sok év után, a sok műtét után, újra visszaesett. Újra át kell élnie azokat a szörnyű, fájdalmas, magányos napokat. Nem akarta, s ez ellen csak ő tehetett. Mivel? Hogy addig hagyja elmenni Ah Ri-t amíg még van esélye kimondani saját erejéből a szavakat.

- Ezúttal esélyem sincs… - Gondolatban végigjátszotta a három éve lefolytatott beszélgetését a kezelőorvosával.

„Tíz évbe telt, hogy meggyógyítsuk Önt, Baekhyun-sii, és még így sem száz százalékos a siker! Gyakorlatilag itt élte le az eddigi élete háromnegyed részét, tegyen róla, hogy ne kelljen többet visszajönnie. 

Ha a szívpanaszai bármikor visszatérnek, akkor már csak egy csoda segíthet magán! Nagy valószínűséggel, ha öt évig nem jelennek meg a tünetek, nyugodtan mondhatom majd, hogy meggyógyult, de addig óvatosnak kell lennie. Tudja nagyon jól, hogy nem a szívével van a baj. Ha transzplantálunk egyet a régi helyére az sem fog segíteni.” – csukta be a fiú kartonját. – Legyen nagyon óvatos! Az egészsége az első! Ezt ne felejtse el soha! 

- Öt év hosszú idő! Én már most egészséges vagyok! Majd meglátja! – mosolygott vadul a fiú, aki végre először hosszú idő óta elhagyhatja a korházat.

- JÁRJON BE AZ ELLENŐRZÉSEKRE! - kiáltotta még utána feleslegesen, mert a fiút már egy cseppet sem érdekelte.”

Ezek a mondatok nem is mélyültek feledésbe, visszatértek szinte minden este álmaiban, még ha azt is tettette, hogy nem figyel. 

Egyszerűen az elmúlt két évben teljes mértékben háttérbe szorultak Ah Ri mellett. Hogy is figyelhetett volna a rosszra, amikor minden, amire szüksége volt előtte lebegett, minden jó.

- A francba! – ült le a legközelebb eső padra. Szinte látta maga előtt, hogy nézett ki abban a pillanatban. Ezerszer látta már a beteg Baekhyunt, akit csak sajnálnak az emberek. 

Ezerszer nézett már tükörbe azalatt a tíz év alatt, amit odabent töltött. Pontosan tudta, hogy hogyan fest ebben a pillanatban. Még csak meg sem kellett erőltetnie magát, hogy felidézze a képet, nap, mint nap szembe nézett vele egy évtizeden át.

Visszatérő álmában mindig csak a kórházi ruhában van, s azt olvassa a tükörre írva, hogy: „Vissza fogsz térni. Újra beteg leszel!” - s nem lehetett letörölni, hiába is próbálta. 

Egyértelmű, hogy ez nem volt egy kellemes álom. Még a kórházba sem szívesen járt. Túl sok időt töltött el ott.

S hiába tűnt úgy, hogy az élete egy jól megrendezett dorámára hasonlít, ez egyáltalán nem csak egy sorozat volt, amin sírhat aztán pedig, ha vége az aznapi résznek, csatornát válthat; s egy újba, egy sokkal vidámabba kezdhet. Ez számára a valóság volt. A kegyetlen igazság. Az élete.

- Hogy történhet ez újra? Nem akarom… - gördült le az első könnycseppje, ami az előtte elterülő járdán landolt. Néhány perccel később, s egy rakás kusza gondolat helyrerakása után, felemelte a fejét, s határozottan nézett a lemenő napba, mely erősen narancssárgás színre festette a Jeju-sziget körül elterülő tengert. – Lehet, hogy itt kéne maradnom. Csak lefekszem ide, és alszom egyet. Senki sem fog…

- Baekhyun-ah! Egész idáig téged kerestelek! A srácok azt mondták felálltál, és csak egy szó nélkül kisétáltál a házból. – guggolt le elé Ah Ri és a nagy barna szemeit aggódva szögezte rá. – Minden rendben? Sápadt vagy. – simított végig a falfehér arcon. A fiú meg sem tudott szólalni. Lenyűgözve figyelte az előtte megjelenő szerelmét.

- Mindig ez van… - sóhajtott fel miközben a szürkülő eget kezdte el kémlelni.

- Micsoda?

- Ha épp feladnám, megjelensz, mint egy megmentő… miért nem vagy képes eltűnni?

- Tessék?

- Tűnj el innen! – ült fel hirtelen. Szemeiben harag lángolt.

- Mit mondtál? – állt fel Ah Ri döbbenetében.

- Azt, hogy nem akarom, hogy itt legyél. Nem érdekel, hogy kerestél, nem érdekel, hogy aggódsz! Azt akarom, hogy hagyj magamra, és tűnj el innen! – állt fel most már ő is.

- Fogalmam sincs mi ütött beléd, Baekhyun-ah, de… - megpróbálta megfogni a kezét nyugtatólag, de barátja elrántotta kezét, és hátat fordított neki.

- Menj most el… rossz napom van. Majd… a reptéren találkozunk. – sóhajtott. Amikor újra Ah Ri felé fordult, ő már elsétált, s messze járt. – Így a legjobb… szép lassan utálnod kell engem. Sajnálom. – zuhant vissza a padra. A holnapi programja már abban a pillanatban el volt rendezve, amint szúrni kezdett a szíve. Nincs más választása, mint visszamenni, első alkalommal figyelmen kívül tudta hagyni, de ezúttal ezt sajnos nem tudta megtenni. 

Legalább fájdalomcsillapítót kap majd.

- Ah Ri… tudnod kell valamit! – lépett oda barátnője, kissé bűnbánóan. – Tudom, hogy beszéltél Myung Soo-val szombaton, és valamit tudnod kell vele kapcsolatban… - kezdte el húzogatni a pulóvere ujját, amiből az idősebb egyből tudta, hogy valami komoly dologról van szó. „Miért pont ő megint? Miért kell minden veszekedés után újra találkoznom a nevével, a képével, vagy épp vele? Miért?”

- Mi az? – már előre tudta, hogy nem akarja hallani.

- Csütörtökön… csütörtökön…  - dadogott, majd ajkát kezdte el harapdálni. Hyung Seok csak aggódva figyelte az eseményeket. Várta, hogy mi fog kisülni ebből az egészből; nem tudta milyen reakcióra számíthatott.

- Mi lesz csütörtökön? Nyögd már ki! Nem lehet olyan nagy dolog! – ivott bele a pohár vízbe, amit kitöltött magának.

- Csütörtökön… már Szöulban lesz! – s ezzel a mondattal barátja mögé futott, aki védekezően átölelte a reszkető lányt. Azonban Ah Ri nem tett semmit; egyszerűen döbbenten bámult maga elé, s még pislogni is elfelejtett. Akár egy szobor a tér közepén, amely már évek óta ugyanazon a helyen van.

„Ottokaji?”

31. Fejezet

Napok teltek el úgy, hogy Myung Soo ki sem tette a lábát az irodájából. Minden percét a munkájával töltötte, hogy minél hamarabb befejezze, és végre hazamehessen.

A munkatársai az első pár napban nagyon furcsállták, hogy mi ütött belé, s még pletykák is terjedni kezdtek róla és a kapcsolatáról azzal a különös lánnyal, aki elrabolta a szívét. Ezt persze néhány dolgozó nem is félte számon kérni tőle, de ez a fiút egy kicsit sem érdekelte.

Nem tett úgy, mintha nem hallaná, de úgy sem mintha nagyon érdekelné a dolog. Minden, amit tett az volt, hogy megengedett magának egy-két csípős választ, majd folytatta tovább, amit elkezdett.

Persze néha fél órákra hazaugrott, hogy lezuhanyozzon, de aztán rohant is vissza a véghez. Azzal sem foglalkozott, hogy öltönyben kéne lennie – felhúzta az utcai ruhát, mert azok kényelmesebbek voltak.

- Haver, te alszol egyáltalán? – Úgy két héttel később Matt lépett be az irodájába, s aggódva kérdezte meg ezt barátjától, hisz a Jéghercegnek táskányi karikái voltak, s mintha még fogyott is volna. Egyértelmű, hogy ezek a napok nem tesznek jót az egészségének, de természetesen senki sem tudta volna eltántorítani ettől az egész őrültségtől.

- Két-három órát egy nap. Az bőven elég időpocsékolás. – motyogta, miközben egy nagy kupac papír között kutatott. Matt kissé ledöbbent, hogy egyáltalán tudja, hogy melyik papírhalom között kell egyáltalán keresnie, hiszen volt vagy egy tucatnyi – legtöbbjük tele volt ragasztgatva Post-it lapokkal, és volt olyan, ami csak szanaszét hevert a földön.

- Legalább mond azt, hogy haladsz valamit… - tolt arrébb egy papírhalmot, és leült a kanapéra, amin láthatóan Myung Soo szokta tölteni az éjszakát.

- Ami azt illeti… igen. Még pár nap, és kész vagyok az egésszel. Fél éves munkát letudtam kevesebb, mint három hét alatt.  Azt hiszem ez már teljesítmény. – mosolygott fel barátjára az íróasztala mögül.

- És nagyon ijesztő is! – mutatott rá a lényegre. – Mi lenne, ha tartanál egy kis szünetet, és…

- Nem! – szakította félbe. – Muszáj haza mennem. Minél előbb. Seo Hee azt mondta, hogy minden esély meg van rá, hogy az a Bacon srác megkéri a kezét, és azt egyszerűen nem engedhetem meg! – túrt bele a hajába, mint egy őrült.

- Azt hiszem ez a kialvatlanság kezd az agyadra menni… - Matt komoly aggodalommal figyelte barátját, ahogy fel-le járkál az öt négyzetméteres „kis” irodában. – Mi lenne, ha elmennénk, és lazítanál egy kicsit? – ez volt az a pillanat, amikor megragadta Myung Soo-t és kirángatta az irodaházból, majd elvitte őt egy pizzázóba. Tiltakozásra esélye sem volt.

Viszont a Jégherceg egy idő után már nem is akart. Miért kellett volna neki? Ott volt ő, a pizza és a jéghideg Cocacola. Ezekből pedig annyit ehetett amennyit csak akart. Ebben a két hétben még csak nem is tudott arra gondolni, hogy jól lakjon. Mindig csak bekapott pár falatot aztán utána folytatta tovább a tervezést, és a megvalósítási folyamatokat.

- Ah, ez annyira finom! – harapott bele a negyedik szelet pizzájába. Olyan érzés volt ez számára, mintha ezer éve nem evett volna egy falatot sem.

- Tudom, hogy finom, de a New York-i pizzának nincs párja egész Amerikában! – oktatta ki a barna-szeműt.

- Tudod, Matt… arra gondoltam, hogy nem lenne kedved velem jönni, és megismerni a barátaim? Nem azt mondom, hogy költözz is oda, de azért néhány hónapot ott tölthetnél. Tudod, megismerkedsz a kultúrával, és… a csajokkal. – perverz mosolyra húzta ajkait, s folytatta tovább. – Meg persze segíthetnél nekem a tervem megvalósításában. Hyung Seok most költözött egy új lakásba, és van egy üres szobája.

- És ez nekem miért is jó? – emelte fel egyik szemöldökét érdeklődve két rágás között.

- Figyelj, elmagyarázom! – hajolt közelebb a barna. – Van ez az üres szoba, amibe te beköltözöl. Nos, mivel ez a szoba foglalt… nekem nincs hová mennem. Vagyis van, oda ahol eddig is laktam, Ah Ri lakásába. – húzta féloldalas mosolyra ajkait, s Matt mindent értő tekintettel bólogatni kezdett, miközben ecsetelte, hogy ez nem is olyan rossz ötlet. – Lehet, hogy egy kicsit önzőség, hogy ez az első számú indok, amiért megkérlek, de… megtennéd?

- Még szép, hogy megteszem! – csapott az asztalra. – De csak azért, mert szeretném végre látni, hogy együtt vagytok. Eleget szenvedtél, megérdemled, hogy boldog legyél. Mellesleg van egy kis mesélni valóm… - hajtotta le a fejét Matt, kissé bűnbánóan. – Szóval, egyik este elmentem bulizni, egyedül, mert te begubóztál az irodádba, és ott találkoztam valakivel. Nem volt ismeretlen, és ami azt illeti te is ismered. Nagyon úgy tűnik, hogy alakul valami köztünk…

- Ki az? – Myung Soo előre rosszat sejtett.

- Suzy. – húzta el száját a kék-szemű, a barnára nézett, s arcáról mindent leolvasott. – Tudom, hogy most mit gondolsz. Egy leszek a sok közül, akikre ráhajtott, elveszi a pénzüket, majd továbbáll. Csakhogy nekem nincs semmi, amit el tudna venni… tudod, hogy nem vagyok elengedve anyagilag, és a lakásom is elég gyér. Csak annyit mondok, hogy… adtam ennek egy esélyt, és engem sem kell félteni, ha szédítésről van szó. El tudod ezt fogadni?

- Eltudom, de ha esetleg összefutnék vele, ne kérd, hogy kedves legyek. Mellesleg, ha eljön a pillanat, akkor nem fogom kihagyni, hogy „én megmondtam”. Biztosan hallani fogod!

- Renden! Ha ez megtörténik, akkor meghallgatom. Mindent, amit mondani akarsz, bármit, amit a fejemhez akarsz vágni. – Ezzel lezártnak is tekintették a témát. Ez viszont nem jelentette azt, hogy Myung Soo nem gondolta örültnek Matt-et, és hogy nem volt ellene a dolognak. Azonban már nagyon jól megtanulta, hogy mindenki a saját sorsa kovácsa, ahogy az édesanyja mindig mondta neki.

Bae Suzy… a lány, aki valahogy mindig belegabalyodik az életébe. A lány, aki időről időre mindig jön, hogy tönkretegyen mindent, hogy őt tegye tönkre, aztán pedig tovább áll, mintha sosem lett volna ott. Azt az aprócska kis hibát, hogy Myung Soo mindig szenved miatta hetekig. Ezúttal azonban, valamilyen oknál fogva megúszta. Valamiért most nem csaptak le rá akkora hullámok, mint amik mindig szoktak. Ez határozottan egy jó jelnek számított, hisz azt jelenti, hogy nincs akkora hatással rá, ahogy eddig volt. nem tudja annyira befolyásolni, mint a múltban.

Miután visszasétált az irodájába, s leült a hatalmas bőrfoteljébe, észrevette, hogy a telefonján egy olvasatlan üzenet van. gyorsan feloldotta a billentyűzárat, s megnézte mi az.

Az üzenet Seo Hee-től jött. Amint meglátta ezt a nevet sokkal kíváncsibb lett, mint egy másodperccel előtte.

*Ez csak neked! ^^*

Egy Ah Ri-ról készült pár másodperces videót kapott, és egy képet. A lány valószínűleg nem is tudott róla, hogy ezt ő is meg fogja kapni, de ezzel nem is volt semmi baj. A kettős-ügynöke tökéletes munkát végez számára. A videót nézve egy fájdalmas mosoly terült el arcán, hisz láthatta, hogy mennyire élvezte a tengerparti utazást nélküle. „Ezek szerint eddig erre az útra készültek… Hyung Seok figyelj rájuk!”

Rákattintott a képre, s egy ideig nézegette a gyönyörű arcot, majd beállította a háttérképének, s félretette a telefont. Dolgoznia kell. Ha befejezte, láthatja őt!

Azonban nem bírta sokáig. Újra kezébe vette a telefont, s írt egy üzenetet Seo Hee-nek. Megköszönte a képet, s elkérte tőle Ah Ri új telefonszámát. Amint megkapta az SMS-t, a tárcsázóba is másolta a kapott számsort.

Azonban a hívás gombot valahogy még sem merte lenyomni. Miért? Talán azért mert félt. S, hogy mitől? Hát attól, hogy a lány, amint meghallja a hangját kinyomja, és soha többé nem veszi fel neki a telefont.

Viszont, ahogy az lenni szokott, valahogy mégiscsak sikerült elindítania azt a hívást. Mire észbe kapott, egy boldog csilingelő hang szólt bele a telefonba.

- Igen, tessék? – Ah Ri várt pár másodpercet, majd újra megszólalt. – Hahó! Ha nem szólsz bele leteszem. – hallott a hangján, hogy mosolyog. „Olyan jó lenne látni a mosolyát…” – nagyot sóhajtott, de mégsem tudott megszólalni. – Hallom, hogy itt vagy! – nevetett fel édesen. – Miért nem szólsz egy szót sem?

- Ah Ri-yah… - kezdett bele halkan Myung Soo. Ilyen bizonytalan még sosem volt. – Kérlek ne tedd le…

- Te… Myung Soo? – a lány döbbent hangját hallva, tudta, hogy nem számított a hívására.

- Tudnánk beszélni? – harapott bele alsó ajkába a fiú, miután megnyalta azt. Nem számított igenre.

- Csak egy pillanat, és kimegyek. – fújtatott a vonal túlsó végén az az édes hang. – Miért hívtál? – nem ígérkezett egy barátságos beszélgetésnek, de még ez is több volt, mint a semmi.

- Én csak… - Nem is tudta mit mondhatna erre. Miért hívta? Ő maga sem tudta. – Csak hiányoztál. – mondta ki nagy nehezen. A szíve majd kiugrott, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját. Megőrült talán, hogy ilyenekkel traktálja a lányt, aki egyelőre még hallani sem akar róla? Biztosan.

- És most mit vársz, mit kezdjek ezzel Myung Soo? Azt kéne mondanom, hogy te is hiányzol nekem, hogy múlt éjjel veled álmodtam, és szeretném, ha itt lennél? – hangját hallva a Jégherceg szerette volna rávágni, hogy „Igen, ez minden vágyam!”

- Nagyon szeretném, ha ezt mondanád, de tudom, hogy nem fogod. Én viszont elmondhatom, hogy minden éjszaka veled álmodom, és egész nap csak rád gondolok. Mindig itt vagy a gondolataimban.

- Ennek örülnöm kéne?

- Volt, és lesz is idő, amikor örültél, és örülni fogsz neki. – mosolyodott el halványan. – nem hitte el, hogy épp flörtöl a lánnyal, aki eddig még hallani sem akart róla két évig; ráadásul telefonon.

- Honnan veszed, hogy örülni fogok ennek? Hogy hallani akarom majd ezt? – Myung Soo ugyan nem látta, de Ah Ri leült a szállodai szobája erkélyének egyik székére.

- Mert visszamegyek, és miután visszamentem… nem hagyom, hogy elmenekülj előlem. – dőlt hátra a székében a fiú, s régóta először szívből jövő mosoly terült el arcán.

- Nem hagyod? Mégis, hogy érted ezt? – kis aggodalom hallatszott a vonal túlsó végéről.

- Azt hiszem, erre a válaszra még várnod kell. Sajnos még nem válaszolhatok. De… viszont te válaszolhatsz egy másik kérdésemre: hogy vagy? Minden rendben?

- Te nem válaszolsz az én kérdésemre, de nekem válaszolnom kell a tiédre? Mégis, hogy gondoltad ezt? – tisztán hallani az incselkedést a hangjában. Ez a beszélgetés a régi szép időkre emlékeztette mindkettőjüket. S ebben a jelentéktelennek tűnő pillanatban a szívük régóra először, újra egyszerre kezdett el verni, de csak néhány ütemig.

- Nem tudnál csak válaszolni? – sóhajtott egyet Myung Soo, ahogy megtört a varázs.

- Megvagyok, Myung Soo. Megvagyok.

- Ez nem volt meggyőző. De persze nem is várom, hogy… - valami furcsa hangra lett figyelmes. Mintha Ah Ri szipogott volna. – Sírsz?

- Miért csinálod ezt? – sírós hangját egy igennek vette. – Miért kell így összezavarnod mindent?

- Nézd, én… tudom, hogy nem vagyok a legjobb ember, tudom, hogy önző vagyok, és hogy nem érdemlek megbocsátást, de…

- Ne! Légyszíves… ezt ne! – szakította félbe. A fiú tudta, hogy ismét elszúrta.

- Rendben, akkor nem fogok semmit mondani a kapcsolatunkról. Semmit, csak kérlek ne rakd le. – könyörgött neki. Persze Ah Ri nem is akarta lerakni. Egyszerűen még magának is félt bevallani, de várta, hogy Myung Soo jelet adjon magáról. Várta, hogy felvegye vele a kapcsolatot, hogy megbizonyosodhasson róla, hogy jól van, hogy minden rendben vele.

- Te jól vagy? – szipogott még egy utolsót, majd ezt kérdezte egy nagy sóhajtás után. – Seo Hee mondta, hogy sok a munkád.

- A munkám? –bólintott aprókat a barna. Azt nem láthatta, hogy Matt megállt az ajtóban, és ugyan nem értett semmit a beszélgetésből figyelmesen hallgatott, s nézte ahogy barátja az ablakhoz sétál, és kimered azon. – Tényleg sok a dolgom. Az apám azt mondta addig nem mehetek haza még be nem fejeztem, amit elkezdtem. Két hete folyamatosan azon dolgozom, csak zuhanyozni meg átöltözni járok haza.

- Akkor nem is alszol? – aggodalmaskodott, ami mosolygásra késztette mindkettőjüket.

- De, pár órát szoktam. Miután elmentél belevetettem magam, hogy minél… hm, azt mondtam, hogy nem hozok fel semmi ilyesmit… úgy tűnik, hogy mostanság csak rólad tudok beszélni, Ah Ri-yah. – Ezt a nevet Matt is értette, ezért vad mosolygásba kezdett, majd elsétált, hogy ne zavarja tovább - mintha észrevette volna, hogy ott van... Mindenesetre esz ideje megkérdezni.

- Azt hiszem, hogy nekem most mennem kell… eleve nem is kellett volna…

- Értem. Semmi baj. Menj csak. – csalódott volt, de megértette. Ez is több volt, mint a semmi. – Viszont, mielőtt letennéd…

- Tényleg mennem kell, Myung Soo… - siettette őt Ah Ri.

- Számíts rá, hogy még hívni foglak… úgy tűnik mostanában nem bírom ki sokáig nélküled. – mosolygott magában. Azonban választ már nem kapott, a lány kinyomta a telefont, s a hívás megszakadt. – Hul! –  mondta már önmagának a fiú. – Mi volt ez?

Nem hitte, hogy ennek az egésznek nagy jelentősége van, de azt igen, hogy talán, TALÁN egy kicsit nőttek az esélyei. „Még nincs minden veszve!” – mosolygott rá a telefonja kijelzőjében, ahol Ah Ri nézett vissza rá, s mosolyogva vetette le magát a kanapéra. Ma megengedheti magának, hogy hosszú, édes álma legyen.