34. Fejezet - I'm almost home

Ez az a fejezet, amire olyan sokat kellett várnotok. Amikor írtam én nagyon izgatott voltam, pedig tudtam, hogy mi lesz a vége. remélem belőletek is hasonló élményeket vált majd ki. A legtöbb, amit most mondani tudok az, hogy... valaki hozza nekem haza Myung Soo-t, mert most már vele is szoktam álmodni! *-*

Léptek zaja törte meg a folyosó félhomályba borult némaságát. Az ember azt hinné, hogy ez akár egy horrorfilm jelenete is lehetne, ahol a helyes fiú épp kinyitja azt az ajtót, amely mögött a végzete rejtőzik; ha mázlija van ennek a valakinek, akkor csak egy mesterlövész várakozik rá, aki gyors munkájáról ismert, de ha nem – ahogy ez jelenleg állt -, akkor sejtheti már előre minden néző, hogy kínok között fog elhalálozni.

Kopogtat az ajtón, ami a hirtelen jött nyomástól akaratlanul is megadja magát, és résnyire nyílik. „Semmi hirtelen mozdulat” – akár még ezt is gondolhatnánk. Elvégre elég furcsa, hogy a reggel ezen órájában tárva-nyitva hagyja valaki az ajtaját; ez már az első pillanattól kezdve intő jelnek számít. De ahogy ez lenni szokott a főszereplőt soha semmi nem tartja vissza attól, hogy egy nagy baklövést kövessen el, s csak azért is bemegy a helyiségbe…

- Oké, Seo Hee, elég! – törte meg a feszült csendet Myung Soo, akinek már nagyon elege volt a rögtönzött horror-esttől, amit az áramszünet okozott. – Ezer örömmel hallgatnám végig ezt a fantasztikus történetet, de én most megfogom magam, és átmegyek Ah Ri-hoz! – felállt, és a sötétben tapogatózva – miközben térde, és sípcsontja tájékán számos zúzódással gyarapodott -, megkereste a szobáját, ahol telefonjával világítva előhalászott a szekrényből egy kockás inget, és a kedvenc farmerját.  Hogy miért ezeket a göncöket? A válasz egyszerű: ebben nézett ki a legjobban, és ezt nagyon is jól tudta magáról. A szokásos lezser kócos haja helyett, most a fürdőszobában hajlakkal felállította a haját így még inkább szexi rossz-fiús külsőt adva magának. Már rég megtapasztalta, hogy ez az a kinézete, amiért a nők képesek lennének meghalni. Nem is csodálkozott rajta, hisz még akár modell is lehetne, ha akarna. Sőt! Akár még egy Idol bőrébe is bújhatna, hiszen tud táncolni, jó a hangja és nem utolsó sorban még jól is néz ki.

Ami persze nem jelenti azt, hogy képes lenne megbirkózni az Idolok életével. Mindig figyelnének rá, mindig a figyelem központjában lenne… tudta, hogy ez nem neki való. Az ő csendes, visszafogott oldala ebbe semmiképpen sem tudna beleszokni.

Na jó! Még önmagát is álltatja ezzel a hazugsággal. Egyértelmű, hogy imádna olyan életet élni, amiben ő a világ közepe, de erről lemondana azon nyomban, ahogy felajánlanák neki. Miért? Mert ebben az álomban egyáltalán nem szerepelhetne Ah Ri. Vagyis szerepelhetne, de csak titokban, mintha nem is létezne. Ilyen dolgot viszont semmiképpen sem engedne meg magának; már nagyon rég kitalálta, hogy a lány a legjobb dolog az életében, s még véletlenül sem hagyná, hogy ilyen semmibe vett, magányos életet kelljen élnie. Az pedig még csak a plusz a dologban, hogy sem ideje, sem energiája nem lenne rá, hogy még a szerelmi életével is foglalkozzon.

Megrázta a fejét a hirtelen támadt gondolatok kiűzésének céljából, s kilépett a koromsötét folyosóra. Mivel már úgy ismerte Hyung Seok lakását, mint a saját tenyerét bátran indult meg a bejárati ajtó felé – mondjuk ezt nem nagyon támasztotta alá az iménti kis bukdácsolós akciója a nappaliban, de azt legalább biztosan állíthatta, hogy tudta a fürdőből merre kell indulnia, hogy kijusson a lépcsőházba.

Mivel az egész kerületben nem volt áram valamilyen felújítás miatt – amit Myung Soo egyáltalán nem értett, mert azért ez egy nagyon nagy terület -, a sötét utcákon haladva érzékeire és ismereteire hagyatkozva, zsebre tett kézzel, lezser tartással haladt a célja felé.

Ah Ri lakása alig volt négy utcányira Hyung Seok-étól, ezért hamar odaért. Arról nem is beszélve, hogy annyira be volt sózva egész nap, amiért barátja visszatartja őt, „reggeli-azonnali-frontális” támadástól, hogy a léptei is alapjában véve sokkal gyorsabbak voltak, mint szoktak.

Azonban a léptei szép lassan, ahogy meglátta az elé magasodó ötemeletest, lassultak. Szíve eszeveszett módon kezdett el dobogni, a tenyere izzadni kezdett, és nem bírta ki, hogy ne kezdje el harapdálni alsó ajkát, ami kiskora óta egy rossz szokása volt. Azonban, az ajtóban állva, miközben azt próbálta kitalálni, hogy mégis mit kéne mondania, rádöbbent valamire; valami nagyon fontosra, ami eddig szinte teljesen elfelejtett.

Minden, amit a L.A-i találkozásuk során mondott napok hosszas gondolkodása után jutott csak eszébe, ahelyett, hogy egyszerűen spontán és lényegre törően mondta volna el, amit szeretett volna. Ez volt a hiba! Ez volt a baj!

Tudta ugyanis ezt a bizonyos apró dolgot: Ah Ri a rögtönzött énjébe szeretett bele. Az esetlen, néha szégyenlős énjébe, amit rajta kívül csak az édesanyja ismert. Abba a Myung Soo-ba, akit nem engedett senkinek meglátni.

- Aish! – vakarta meg tarkóját bosszankodva. A legtöbb, amit ugyanis tehetett az volt, hogy eldob minden betanult, előre elgondolt szöveget, és csak kimondja azt, ami a szívét nyomja.

Persze… mintha az olyan egyszerű lenne. Sosem volt titok senki előtt, hogy nem az a fajta, aki könnyen megnyílik másoknak. Mindig is inkább úgy tett, mintha nem érdekelné. Inkább elfedte az igazságot, minthogy felfedje a gyengeségeit. Erre az embertípusra szokták mondani, hogy hűvös; vagy Ah Ri szavaival élve „Jeges, mint az Antarktisz” – ezen a gondolaton mosolyognia kellett. S miután eszébe jutott, hogy minden apró kis dolog megmosolyogtatja, ami vele kapcsolatos, kénytelen volt megállni a második emeleti lépcsőfordulóban, és térdére támaszkodva felidézni azt az aprócska kis jelenetet.

Akkoriban nem tetszett neki – ahogy most sem -, ha egy lány miatta sír, de egyszerűen nem is tudott másra gondolni, miközben Ah Ri könnyei a szemei előtt potyogtak, hogy „Hogy lehet valaki még ilyen szörnyű állapotban is, ilyen szép?”

Ez volt az egyetlen dolog, ami a fejében ragadt abból az esetből; hogy a lányt még sírás közben is milyen gyönyörűnek látta. Egy csodaszép síró angyal, akinek az ő oldalán kéne állnia a világ végéig.

Ah Ri képtelen volt feldolgozni, hogy Baekhyun egyetlen üzenetére vagy hívására sem válaszol. A harmadik ébren töltött éjszaka után úgy nézett ki, mint egy rondábbiknak számító zombi – piros orr, feldagadt szemek, amik úgyszintén pirosak, s az el maradhatatlan alváshiányt jelző karikák. Ez élete fénypontja.

Azonban akaratlanul is eszébe jutott Myung Soo – bármennyire is tagadná, mindig felbukkan az elméjében legalább egyszer egy nap.

Sokat gondolkodott azon, hogy vajon miért nem rohant hozzá azonnal, amint leszállt a gépről, de aztán eszébe jutott az is, hogy nem is látta személyesen Hyung Seok-ot több mint két éve, s ezért megértette, hogy miért nem jött még el hozzá. Aztán ettől a gondolattól megijedt. Miért is érdekli egyáltalán, hogy nem azonnal hozzá jött? Addig jó, amíg nincs itt!

Beleharapott a pirítósába, amit leginkább egy fekete színdarabhoz tudott volna hasonlítani, mert elaludt a konyhában – tegyük azt is hozzá, hogy ez volt az egész napi ételmennyiség, amit bevitt a szervezetébe. Ez a két szelet pirítós kenyér, és egy nagyobbra nőtt bögrényi tea.

A falatozásból a csengő hangja rázta fel. Rohant az ajtóhoz azt remélve, hogy… mit is remélve? Hogy Myung Soo vagy, hogy Beakhyun lesz ott? Még ő maga sem tudta egészen addig még fel nem tépte az ajtót, és egy kicsit sem érzett csalódottságot.

A jól ismert csokoládébarna szemek, a kockás ing és a soha el nem maradt féloldalas cica-mosoly nézett vissza rá. Fejében, mintha lágy hegedűszó csendült volna, s az kis repülő angyalokkal karöltve azt harsogták volna, hogy „Kim Myung Soo”.

Megrázta a fejét, hogy nem képzelődik-e esetleg, de miután a barna megszólalt megbizonyosodott róla, hogy ő áll előtte életnagyságban. ráadásul úgy felöltözve, mint az első napon.

- Azért nem használtam a kulcsom, mert nem tudtam mire számítsak odabent… - nem szeretett volna ilyen szarkasztikus lenni, de miután végignézett Ah Ri gyatra kinézetén nem tudott mást tenni, mint féltékeny lenni Baekhyun-ra, amiért vetélytársa képes volt ilyen állapotba sodorni az ő szerelmét! – Szerencsére nem leptelek meg a szobádban a kispárnáidba dőlve, zokogva. – Nem értette miért nem tud egyetlen kedves szó sem kijönni a száján.

- Ha ilyen hangnemben beszélsz velem, akár el is mehetsz! – mondta dacosan, kissé rekedt hangon a lány. Nagyon irritálta ex-barátja viselkedése, de az még inkább, hogy már csak a tekintetétől is remegni kezdtek a térdei.

- Ha kedves leszek, beengedsz? – nézett rá kiskutya szemekkel, amit a lány még egyszer sem látott. Muszáj mindent bevetnie a siker érdekében.

- Miért, esetleg baráti csevejre jöttél? – kötözködött vele; egyértelműen a határait próbálta feszegetni, de ezúttal még csak a közelében sem járt.

- Nekem már az is elég lenne. Akkor legalább biztos, hogy végighallgatsz. – igazította meg a haját. Nagyon úgy tűnt, hogy a játéka kezdi elérni a hatását, mert Ah Ri minden mozdulatát követte. Ezt nagyon díjazta.

A lány kitárta előtte az ajtót, s Myung Soo otthonosan mozogva ledobta magát a kanapéra. A nappaliban, ahol először csókolta, vagy nem csókolta meg őt – ez az este még mindig nem volt tiszta számára. Az viszont igen, hogy a következő – vagy első – alkalommal túlságosan is ismerősek voltak azok az ajkak. A tudatalattija nagyon is emlékezett az érzésre. A lány leült mellé a díványra.

- Nem fogom megkérdezni, hogy miért jöttél… mert tudom. – nyelt egy nagyot. „Ne menjünk bele ebbe a beszélgetésbe kérlek!”

- Tényleg? Tudod? – válaszul a másik csak bólintott. – Akkor világosíts fel, kérlek! – A Jégherceg hazudott volna, ha azt mondja nem élvezte a köztük repkedő feszültséget. Hogy miért? Mert ez jó fajta volt. Olyan fajta, ami, ha túlfeszül valami nagyon jó, és mindent elsöprő dolog sülhet ki belőle. Bár a szakértők ezt csak egyszerűen szexuális feszültségnek hívják, ő azért megpróbált most nem perverz gondolatokat ébreszteni saját magában. Már így is eléggé kívánta a lányt… nem kellett még fokozni.

- Meggyőzni engem, hogy mennyire sajnálod, hogy elhagytál. – olyan határozott volt, hogy majdnem még a fiú maga is elbizonytalanodott.

- Majdnem! – dörzsölte össze tenyereit, miközben a padlót nézte. – Csak éppen mégsem. – Annyira bizonytalan volt… Jól teszi ezt? Most már kimondta, úgyhogy mindegy.

- Akkor… - bizonytalanul csendült meg a női hang a szobában. – Miért?

- Tudod… gyakorlatilag… nem bontottuk fel a szerződést. Ez tudod mit jelent ugye?

- Tessék? – hökkent meg Ah Ri. „Mi ez a szituáció?!"

- Mindennél jobban szeretnék visszaköltözni a szobámba. – „Egyenlőre…”

- Ezért jöttél? Hogy a szobádról beszélgessünk? – „Ne légy dühös! Mert csak még aranyosabb leszel.”

- Igen. Az a nagy helyzet, hogy nem akarok Hyung Seok nyakán sokat lógni. Furcsa lenne az éjszaka közepén azokra a hangokra ébredni, amit Seo Hee-vel csapnak. – „Annyira jól csinálom!” Ártatlan tekintettel meredt a kézfejére, és nagyon erősen koncentrált arra, hogy ne mosolyogjon. Ah Ri reakciója mindennél jobban bizonyította, hogy már nincs sok hátra. Már csak egy kis idő, és a falak porrá vállnak, és újra beengedi majd őt.

Oldalra fordította fejét, és tekintetét összekapcsolta a barna szempárokkal, amik most kis csalódottsággal, és rengeteg fájdalommal voltak teli. Tudta, hogy a fájdalom nagy részben – jelenleg – nem az ő érdeme, de ezen az egészen mind átlátott. Látta a legfontosabb dolgot, amit megpróbált a lány leplezni előle – s nagyon is jól ment volna neki, ha nem ismerte volna ki ennyire jól. A szembogara közepén, a nagy feketeségben ott volt az a bizonyos kíváncsi, izgatott csillogás, és az a valami, amiről még maga Ah Ri sem tudott, csak Myung Soo volt képes meglátni azt: a szikra, ami lángra tudja gyújtani a szívét.

A Jégherceg mondani akart még valamit. határozottan emlékezett rá, hogy még lett volna valami, amit feltétlenül közölni szeretne a másikkal, de valahogy minden gondolat kiszállt a fejéből; abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lenne felidézni egyetlen egy általa tanult szót is, még a gyerekkorából sem.

Nagyot nyelt, ami a néma csendben szinte belehasított a füleibe. Csak azt tudta remélni, hogy annyira azért nem lehetett hangos, hogy Ah Ri is meghallja.

Teste saját magától kezdett el cselekedni. Lassan, mintha jégen próbálna meg átkelni közelebb csúszott a lányhoz. Minden mozdulat, amit tett, annyira óvatos volt, mintha egy félénk nyuszira vadászna, aki bármikor elszaladhat. S bár ez a hasonlat nagyon gyérül festette le a helyzetet, akár még így is lehetett volna. Ah Ri felpattanhatott volna, és ott hagyhatta volna, de szerencséjére nem tette. Várt. Várt arra, hogy mit fog tenni Myung Soo.

Miközben minden eltöltött másodperc óráknak tűnt, ilyen közel ülve egymáshoz, úgy, hogy semmi sem történik, s csak néznek egymás szemeibe.

„Ezt a pillanatot szeretem a legjobban… amikor a szívverésem felgyorsul, görcsbe rándul a gyomrom, és elönt az izgalom. A várakozás pillanata, a dobogás.”

A Jégherceg nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Mindennél jobban szerette volna, hogy megtörténjen, azonban Ah Ri tekintetében hol ugyan az volt, mint az övében, hol pedig bizonytalanság. „Nem akarom elrontani…” – gondolta, azonban a szíve már rég cselekedetre késztette a testét, amit csak az áramhiány miatt a gyertyafény, és a néha-néha megvillanó zseblámpa is csak fokozott.

- Annyira sajnálom… - suttogta rekedten miközben módszeresen megszüntette az ajkaik között lévő távolságot. – Nem tudtam mit teszek… - nyalta meg ajkait.

- Én… - próbált volna ellenállni, de már mindegy volt. Myung Soo teljes mértékben behálózta őt. Nem is tudott másra gondolni, csak a közeledő ajkakra, s hogy a barna fogja megcsókolni őt.

Az összes érzés, amit eddig mindketten megpróbáltak mélyre ásni feltört, s özönvízként öntötte el mindkettőjük elméjét, amint ajkaik összeértek. „A dobogás után ez a második kedvenc részem…”

Miután a lány viszonozta a csókját, olyan boldogság töltötte el, mint még soha; mintha hazatalált volna. S nem is tévedett olyan nagyot, hiszen már majdnem oda is ért. Már majdnem hazaért.