35. Fejezet - Kínos pillanatok, és nagy igazságok!

Van egy nagyon igaz mondás az édesanyjától, ami most Myung Soo agyába hasított, ahogy „régi-új” szobájában Ah Ri vállát átkarolva feküdt az ágyban.

„Vannak idők, amikor túl gyorsan akarsz mászni, s ilyenkor zuhansz a legmélyebbre” – hogy is felejthette el ezt? Hisz ez tanította meg rá, hogy legyen türelmes.

De miért van az, hogy amikor a felépített személyiségére gondol, és arra, hogy Ah Ri mit hoz ki belőle, valahogy mindig megdőlnek az elméletei. Valahogy mindig máshogy cselekszik, mint ahogy azt máskor szokta. Sokkal őrültebb, érzelmesebb, ragaszkodóbb, veszélyesebb, és szenvedélyesebb, mint előtte bármikor.

Amikor találkozott a múltjában más lányokkal, nem érzett semmi mást, csakhogy a szíve egyre fagyosabb és fagyosabb lesz, de aztán egyetlen érintés Ah Ri-tól és márel is veszett. Mégis hogy tudná kijelenteni, hogy tud enélkül élni, amikor életet ad neki? Amikor ő az egyetlen, aki tényleg érezteti vele, hogy az életet megéri élni – még a sok fájdalom mellett, amit egymásnak okoztak ezek alatt az évek alatt, mégis úgy gondolja, hogy a lány mellett a helye.

Csak éppen hogy fogja ezt a hibát helyrehozni? Hisz most találkoztak egymással először Amerika óta, és mi az első, ami történik? Hagyja, hogy a vágyak eluralkodjanak rajta, és ráadásul az egész szituáció még számára is úgy jön le – nem még ha elmondja Hyung Seok-nak – hogy kihasználta a lány szomorúságát.

Egyértelmű, hogy erre nemet kellett volna mondania, gentlemannek kellett volna lennie, és miután már összebarátkoztak… De persze volt olyan ostoba, hogy ez az aprócska kis gondolat kicsusszant az elemzett adatok közül mielőtt jobban belemerültek volna az aktusba.

Nem mintha olyan sokat mérlegelt volna, miután Ah Ri szinte könyörgött neki azokkal a hatalmas mogyoró szemekkel, hogy tegyék meg.

- Mindenki követ el hibákat, ugye? – suttogta a mellette fekvő lány fülébe, aki most kicsit megráncolta a szemöldökét, és még jobban hozzábújt, egyértelmű jelzést adva ezzel a fiúnak, hogy még közel sem szeretne felkelni.

A tudatalatti egy nagyon kényes dolog – furcsa jelzéseket ad, furcsa tettekre késztet, és még csak bűntudatot sem érezted veled. persze ez csak a tudatalatti éned. A többi csak akkor lép működésbe, amikor más ösztönszerűen cselekedtél, és már elkésett. Miért csak később jön a bűntudat?

Órák teltek el, és Myung Soo agya teljesen kikapcsolt. Már nem akart figyelni a nemtetsző jelekre a testében, nem akart azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha a lány – akit nyugodt szívvel hívhat élete szerelmének – felébred. Egyszerűen csak hallgatta a nyugodt szuszogást, és figyelte, ahogy az álom hatására az arcizmok néha-néha megremegnek. Mit fog tenni, amikor felébred Ah Ri? Alvást színlel, és vár mit tesz a lány először.

Ah Ri a napsugarak zavaró fényére ébredt fel, ami majd kisütötte a szemét. nem gondolkodott sokat, arcát a mellette fekvő nyakához szorította, hogy kissé legyen ideje a szemének magához térnie. Valamilyen furcsa oknál fogva nagyon nyugodtak, kiegyensúlyozottnak érezte magát.

Egészen addig még el nem gondolkodott azon, hogy vajon ki a fene az, aki mellette fekszik, mivel egyértelműen nem lehet Baekhyun, aki nemrég szakított vele. de akkor ki?

Újra kinyitotta szemét, és ezúttal meg is erőltette annyira, hogy a szeme hozzászokjon a fényhez. tehát tökéletes lett a rálátása Myung Soo békésen szundikáló arcára. Valamilyen furcsa oknál fogva a nyugodtság, és a béke nem hagyta magára. Halvány, de annál boldogabb mosoly kúszott ajkaira miközben kisimította a Jégherceg arcából a rakoncátlan barna tincseket.

Közelebb bújt és tenyerét a fiú mellkasára helyezte így érezhette, hogy milyen gyorsan ver most a szíve. Játszhatta volna a naivat, de semmi kedve nem volt hozzá – abból már rég kinőtt, elvégre sosem volt az a tipikus emberi fajta.

- Myung Soo. – szólította meg halkan, rekedtes hangja megremegtette az említett füleit. „Persze, hogy ébren vagy…” – Nyugodtan nyisd ki a szemed… nem foglak leszúrni, vagy kiabálni, vagy kiakadni.

- Kínosnak érzem ezt az egész szituációt.- fújta ki a levegőt a fiú. – Nem akartam, hogy ez így történjen.

- Én sem, de mit tehetnénk? A szívünk általában előbb cselekszik, mint az ahogy az agyunk gondolkodni kezdene. – felült, és gyorsan öltözködni kezdett.

- Eddig annyira ellenszenves voltál, most pedig… - nyitotta végre ki nagy csoki-barna szemeit, s meredt egyenesen a másik hasonló íriszeibe.

- Sokan szúrnak, amikor félnek. – harapott rá Ah Ri az alsó ajkára.

- Félnek? Mitől féltél?

- Tőled! – emelte meg hangját miközben közelebb hajolt, hogy nyomatékosítsa állítását.

- Miért kellett volna ilyet tenned? Sosem bántottalak. – pislogott értetlenségét kifejezve, s ülő helyzetbe tornázta magát. Körülnézett most először, amióta csak ébren van, s „régi-új” szobáját vélte felismerni. „Hogy lehet, hogy még mindig az én illatom van itt?”

- Érzelmileg nagyon is Myung Soo… - csak ennyit mondott, és kisétált a szobából. Nem hitte el, hogy tényleg lefeküdt ex-barátjával.

Ahogy az emlékek elő-elő törtek az elmúlt estéről csak elpirulni és mosolyogni tudott. Az éjszaka olyan szenvedélyes volt, hogy azon is meglepődött, hogy egyáltalán nagy részben belőle áradt a vágy. De nem mintha a barnát félteni kellett volna. „Azt hiszem erre az estére mindketten két évet vártunk.”

Fogmosás közben egész idő alatt azon kattogott az agya, hogy hogyan úszhatná meg a kérdéseket, amit majd Myung Soo fel fog tenni neki, de az igazat megvallva arra a következtetésre jutott, hogyha hamarabb túl van rajta, akkor kisebb sérülésekkel fogja megúszni – ha ez egyáltalán lehetséges.

Felhúzta a kényelmes ruháját, ami furcsa mód teljesen feketének bizonyult, és kisétált a fürdőszobából. Nagyon jól tudta, hogy hol találja majd a fiút, hiszen mindig a reggeli volt neki az első. Ha nem tömte tele a hasát, akkor nem is ment sehová.

- Remélem nem baj, hogy felhasználok pár dolgot a hűtőből.

- Ez mindig is így volt… miért zavarna? – mosolygott, aztán végigmérte a fiút. Csak egy melegítő rövidnadrág és egy trikó volt rajta. A reggeli kócos hajával pedig a látvány maga volt egy isteni jelenség; mintha azt harsogná számára: gyere és harapj belém.

Erre a perverz gondolatra azonban fülig pirult. Myung Soo pedig zsebre tett kézzel mérte végig.

- Igen, így volt. – dőlt neki a mosogatónak, miközben tekintetét Ah Ri-ról a készülő rántottára függesztette. – De a dolgok megváltoztak mostanra, és ezt te is tudod.

- Tényleg ilyen korán el akarod kezdeni ezt a beszélgetést? – hajtotta le a fejét zavartan. Nem akart belemenni ebbe az egészbe, de előbb utóbb úgy is túl kell esniük rajta.

- Tudom, hogy idősebb vagyok nálad egy évvel, de ez még nem jelenti azt, hogy érettebb is. Nagyon jól tudod, hogy ezen túl fogunk esni, csak húzni akarod az időt. De minek? Két évünk volt rá, hogy húzzuk.

- És az mégis kinek a hibája? – nézett bele szúrósan a csoki-barna szemekbe. Most már aztán tényleg nincs visszaút.

- Egyértelmű, hogy az enyém. Ezt nagyon jól tudom, de volt rá két évem, hogy végig gondoljam, és nagyon hamar rájöttem, hogy egy idióta voltam. Nem minden sarkon találni egy irányításmániás, kissé őrült, sérült személyiséget, aki még el is visel engem.

- Tessék? Én nem vagyok ilyen! Ha nagy része igaz is, akkor a sérült az biztos, hogy nem! – úgy beszélt, mint egy durcás kisgyerek, amitől a fiúnak mosoly kúszott ajkaira.

- Az a személy akit most leírtam, te vagy Ah Ri. Próbálhatod tagadni, próbálhatod elfedni, de ez vagy te. Egy sérült ember. Valaki, aki fél attól, hogy egyedül van, de attól is,  hogy be kell engednie valakit a szívébe. A magány irányítja az életedet, akárcsak az enyémet. Nagyon szépen sikerült elrejtened Baek Hyun elöl, hisz nem is tudta, hogy valójában mennyire egyedül vagy mellette, de én láttam. Ott van a szemedben az az aprócska kis szokta, amit minden reggel látok, amikor tükörbe nézek; amit csak az láthat, aki ugyan olyan, mint te. Sajnálom, de nekem nem tudsz hazudni… ismerlek téged.

- Elnézést, de mégis mikor sikerült megismerned? Abban az egy hónapban? Ugyan kérlek!

- Az irónia nem vezet előnyhöz. Főleg nem ebben. Előtte heteket töltöttünk együtt. Több időm volt, mint egy hónap. Legalább kettő. – mosolyodott el gúnyosan. – De nem az idő a lényeg… hanem az érzés. Már az első megnyilvánulásodtól kezdve, olyan érzésem volt, mintha már ismerlek; mintha már mindent tudnék…

- Ugyan kérlek! Nem egy dorama főszereplői vagyunk Myung Soo, és én sem vagyok már annyira naiv, hogy ezt elhiggyem. – hangja nyugodt volt, de a mély jelentése annál inkább hasogatta a fiú szívét.

- A bizalom megtört… ezt akarod mondani igaz? – húzta el a száját. – A legtöbb, amit tenni tudok, hogy elmondom újra és újra, aztán pedig bebizonyítom, hogy igaz.

- Mit? – a tény, hogy a Jégherceg elindult felé kicsit meghökkentette, ezért megpróbált felállni, de a mozdulat felénél már a fülébe suttogta a szavakat.

- Mindennél, és mindenkinél jobban szeretlek! – Ah Ri tekintetét a csoki-barnába mélyesztette, s megint előjött az a furcsa érzés a gyomrában, amely Baek-nél sosem; térde remegni kezdett, s megakadt a torkán a szó.

- Ne! Ezt ne! – tért magához néhány másodperc után, ami egy örökkévalóságnak tűnt. – Ezt nem akarom hallani, mert hazugság! – gyűltek könnyek a szemébe.

- Ezt értetted alatta? A félelem alatt? Hogy ez egy hazugság?

- Nem! – állt fel, így odébb tudta lökni a pizsamás Myung Soot, így egy kis levegőhöz juthatott.

- Akkor mit? – ragadt meg a csuklóját, hisz már majdnem elrohant a válaszok elöl. – Én mindig őszinte vagyok veled Ah Ri, az első perctől hogy újra találkoztunk, de te hárítasz, és/vagy kitérsz a válaszok elől. Hallani akarom az okokat. Az igaziakat! – hazudhatta volna, hogy nem fáj neki ez az egész, de a tény, hogy a lány nem őszinte és nem is akar az lenni vele, amikor ő mindent megtesz, hogy rendbe hozza a hibáit… maga volt a pokol számára.

- Az igaziakat? Hah! – Ah Ri hangulata egy pillanat alatt változott át sértettből fölényesre és szúrósra. Valamiért ez a személyisége is megdobogtatta a másik szívét. Egyszerűen csak mindent szeretett benne. – Tudod mi az igazság? Az, hogy már attól remegni kezd a térdem, s görbe szorul a gyomrom, ha csak meglátlak az utca túloldalán. Mégis, hogyan tudnám megvédeni így a büszkeségem? Veled szemben tehetetlen vagyok, és ez olyan mintha lemondanék a saját életemről! Minden pillanatban, amit veled töltök egyre gyengébb leszek, és egyre közelebb leszek hozzá, hogy feladjam Myung Soo! Egyre közelebb löksz az igazsághoz!

- Mi az? – lépett közelebb a lányhoz, s maga felé fordította. A szemébe akart nézni, amikor kimondja; látni akarta a változást.

- Hogy sosem utáltalak, és sosem foglak. Hogy mindig is… - de elhallgatott.

- Ah Ri… muszáj hallanom! Mond ki! – fogta könyörgőre, amikor úgy látszott már nem lesz folytatás. – Ha most kimondod, nem fogom feladni. Újra elérem, hogy bízz bennem! Csak mond ki! – gyűltek könnyek a szemébe. Egész életében elfojtotta az érzelmeit, hogy senki se láthassa, de amikor a lányról van szó – természetesen ahogy az a regényekben is meg van írva – minden hiába. Elveszik, mint egy bárány a mezőn.

- Mindig is… - nyelt egy nagyot. Itt a vége, ugye? Nincs más választása, hisz a fiú már úgy is tudja. – Szerettelek. – Ah Ri olyan reakciót kapott, amire a legkevésbé sem számított

.- Köszönöm. – sóhajtotta Myung Soo miközben megölelte a lányt. – Minden olyan lesz, mint régen… mindent rendbe fogok hozni. – bújt hozzá még szorosabban.

- Azt hiszed, hogy ez csak egy emberes meló? – fonta a fiú dereka köré karjait. Visszaölelt.