3. Fejezet

A vásárlás Seo Hee-vel egyenlő volt a pokollal Ah Ri számára. Már a huszadik bolton voltak túl, és a kis dongsaeng meg volt győződve róla, hogy a lányt málhás szamárnak hozta magával.

- Seo Hee… nem lesz már elég? – szorította össze fogait nehogy kiabáljon barátnőjével.

- Mm. – lehajtotta fejét és a századik ruhabolt járólapját kezdte el fixírozni. – Ma nagyon szomorú vagyok, úgyhogy azt hiszem… nem. – harapdálta szája szélét. Az idősebbik nagyon jól tudta, hogy sírás előtt szokta ezt csinálni, ezért megpróbálta terelni a témát.

- Figyelj! – tette barátnője vállaira kezét. – Eddig akárhányszor dobtak, és lássuk be az jó sokszor volt, vásároltál, egy rakás totál felesleges cuccot. Szerintem most már elég lesz. – megragadta a másik karját, s húzta maga után. – Együnk valamit, mert éhen halok.

Hyung Seok képtelen volt elszakadni az ismeretlentől, aki berontott a kávézóba. Amint a két lány kilépett az ajtón Myung Soo-hoz fordult.

- Hyung! – ragadta meg kézfejét. A másikból ezzel csak egy értetlen tekintetet váltott ki. – Kövessük őket! – felpattant és már el is ment arra, amerre a két lány. Barátja nem volt egy rángatható típus, de amikor a dongsaeng fejébe vesz valamit egy nővel kapcsolatban, akkor jobb, ha vele van. Mert mindig valami hülyeséget csinál.

Míg a fiatalabbik óvatosan lopakodva követte a két lányt, addig Myung Soo csak sétált mellette nyugodtan zsebre vágott kézzel. Ha a fiú bebújt egy fa, vagy egy kuka mögé, akkor csak megállt mellette, és értetlenül nézte mit művel.

Azonban, amikor már húsz perce csinálták ezt, megkérdezte tőle, hogy miért is csinálják.

- Mert első látásra beleszerettem Hyung! – válaszolta „komoly” arccal és még bólintott is hozzá, majd átölelte a fát.

- Te minden lányba első látásra beleszeretsz! – forgatta meg szemeit.

- Nem! Ezt nem értheted. Ez most más. – sétált ki a fa mögül. – Amikor megláttam… megszűnt körülöttem a világ. Mintha egy olyan helyre kerültünk volna, ahol csak ő és én vagyok! Áh! Még mindig gyorsan ver a szívem, ha csak rá gondolok! – tenyerét szívére helyezte és ábrándos tekintettel meredt az égre.

- Hát te nem vagy normális. – sóhajtott fel Myung Soo.

- Hyung! Azért, mert te elzártad a szíved a lányok elől, attól még más igen is lehet szerelmes! – trappolt egyet, mint egy öt éves. – Ő az én végzetem. – lehajtotta fejét, hisz még a gondolatba is belepirult.

- Néha elgondolkodom rajta, hogy te vajon tényleg húsz éves vagy-e… - lemondóan sóhajtott, s belépett a plázába. Fél órán át követték a két nőszemélyt, akik fel-le rohangáltak, mint a mérgezett egér, de a fiú egy idő után megunta. Épp fel akarta hozni, hogy menjenek már, mikor Hyung Seok kétségbeesetten kiáltott fel – nem kevés ember tekintetét vonva ezzel magára. Ide-oda nézelődött, de sehol sem találta a lányokat.

- Elveszett! Elveszett az én drága végzetem! – rogyott le egy padra. Szemei könnybe lábadtak.

- Te komolyan pasi vagy? Mit művelsz? – rántotta fel a padról mielőtt sírógörcsöt kap. – Hihetetlen vagy! Éhes vagyok. – mondta feltűrte pulóvere ujját. – Úgy is mindig eszel, ha nem működik valami lánnyal. – Célirányosan egy bizonyos gyorsétterem felé vette az irányt. Nem akart sokat enni, de egy hamburger jól esett volna neki, ezért hát rendeltek is. Ahogy sejtette barátja egy egész halomnyi ételt vett magának. Erre a fiú csak megrázta fejét. Igazán hozzászokhatott volna már, hogy a másik ilyen érzelmes. A lányok előtt sosem mutatná, de valójában minden szakítást fájdalmasan élt meg.

- Hyung! Idegesítőnek találod ugye?

- Mit?

- Hogy ilyen érzelmes vagyok. – hajtotta le fejét, s kézfejére meredt.

- Csak nem értem, hogy miért csinálod. – sóhajtott fel. Semmi kedve nem volt a lelkizéshez, mert ő nem egy érzelmes srác. Egyáltalán nem.

- Azért, mert még sose voltál szerelmes. – bólintott saját „bölcsességére.” – Ha lettél volna tudnád, hogy milyen fantasztikus érzés. De te befagyasztottad a szíved, és nem engedsz közel magadhoz senkit.

- Oh, múlthéten az a lány nagyon is közel került hozzám! – perverz mosoly ült ki arcára. De ez csak az álca volt. Visszagondolt arra az éjszakára, és be kellett látnia, hogy az a könnyűvérű nő nem is teljesített olyan jól. Volt már sokkal jobban is része. Bár lehet, hogy azzal volt a problémája, hogy már semmi örömöt nem talál egy-egy alkalomban. Csak kielégíti a szükségleteit és kész.

- Hyung! – csapott az asztalra Hyung Seok. – Miért nem próbálsz meg szeretni valakit?

- Mert értelmetlen, időpocsékolás, és csak csalódás lesz a vége. – mondta el véleményét szárazon. Ez a „szerelem dolog” őt sosem tudta lázba hozni.

- Honnan tudod, ha még nem is próbáltad meg? – harapott bele egy újabb burgerbe.

- Te beszélsz? Úgy falod a nőket, mint a szendvicseket!

- Meg van vele a célom Hyung! – mosolyogott barátjára.

- Mi az a cél? Meséld el nekem! – Hajolt közelebb, hogy tisztán hallja barátja minden szavát – nem mintha egyébként nem hallotta volna tisztán.

- Tudod, minél több lányt ismerek meg… annál jobban fogom tudni, hogy mit szeretek bennük, és mit nem. Tehát… a tökéletes nő tulajdonságait kutatom! – mutat „V”-t a magasba.

- Ezek aztán a világmegváltó gondolatok. – forgatta meg szemeit Myung Soo. Fejét úgy hatvan fokkal oldalra fordította, így olyat láthatott meg, amitől kedve támadt nevetni. – Oda nézz! – mutatott egy bizonyos irányba.

- Szerelmem! – pattant fel azonnal a másik.

- Figyelj Seo Hee-yah! Ha megcsalt, azzal megbántott téged ugye? – a másik lány bólintott, bár eléggé abszurd kérdés volt. – nem

értékelt téged, vagyis te jobban jársz, ha keresel valaki mást!

- Ezt magamtól is tudom Unnie! – nézte a földet szomorúan. Ah Ri nem volt túl nagy segítség barátnőjének, hiszen fogalma sem volt róla mi fán terem a szerelem. Sőt még azt sem nagyon tudja milyen érzés kötődni valakihez. Ezért csak átnyúlt az asztal felett, és megpaskolta a másik kézfejét.

- Bocsi… haszontalan barát vagyok. – húzta el száját.

- Nem vagy az Ah Ri-yah. – mosolyodott el halványan a dongsaeng. – Csak nincs tapasztalatod, mert nem engedsz be senkit a szívedbe. Ha találkozol a végzeteddel, úgy sem kerülheted el.

- Hi! – huppant le az ismerős idegen Seo Hee mellé, s mosolyogva folytatta, míg Myung Soo az utolsó szabadon maradt helyen foglalt helyet. – Randizol velem? – a másik két jelenlévő eltátotta száját a döbbenettől. Hyungja mindig is tudta h van önbizalma a nőkkel, na de hogy ennyire?

- Én? – lepődött meg a fiatalabbik. Teljesen belepirult a gondolatba is, hogy ilyen hirtelen randira hívták.

- Igen! Te vagy a végzetem. Randiznod kell velem. – mosolygott édesen a lányra.

- Hát…

- Nem! – szakította félbe őket Ah Ri. – A nevét sem tudod, miért mennél el vele randizni? Amúgy meg… most dobtak! Legalább hagyd kicsit rendbe jönni a szíved! – húzta el közöttük a tálcát. – A másik meg, mi ez a végzet dolog? Hülyeség az egész!

- A végzet nem hülyeség! – harsogta egyszerre a két másik fél.

- Na tessék! – horkant fel Myung Soo. – Ezek egy kaptafára valók.

- Van egy… kikötésem. Egy hónapig ismerkedtek. Rendesen! Semmi kézfogás, randi meg hasonlók! Ha egy hónap után randira akarod hívni… akkor oké! És Addig a te szíved is helyre tud rázódni Soe Hee-yah! – hangsúlyozta ki a nevet. Gondolkodóba estek, majd végül Hyung Seok válaszolt.

- Benne vagyok! A végzetemért bármit. – vágott eltökélt arcot, s ujját a magasba emelte „V”-t mutatva.

- Olyan aranyos vagy Oppa! - hatódott meg a dongsaeng.

- Te sokkal-sokkal aranyosabb vagy, mint bárki, akit valaha láttam! – nagy „Oh”-zás közepette megfogták egymás kezét, és úgy meredtek a másik szemébe.

- Aigoo! Ebből egy hónapot ki kell bírnom? – szólalt meg egyszerre Ah Ri és Myung Soo. Természetesen ez azt eredményezte, hogy azonnal egymásra kapták tekintetüket, majd egy fintort vágva így folytatták - Meg téged!

2. Fejezet

Ébresztő. Fülsiketítően kezdett el csörögni az éjjeliszekrényen magányosan ácsorgó ébresztőóra, ezzel sikeresen felriasztva édes álmaiból az ágyban fekvő nőszemélyt.

- Tudom, hogy mennem kell. – mormogta a takaró alatt Ah Ri. Egyáltalán nem akart bemenni a kávézóba dolgozni ma, ugyanis péntek volt. Pénteken pedig a szokottnál is többen szoktak lenni – bár a tegnapi napot nem múlhatja felül semmi. Akkor volt a legnagyobb a forgalom, méghozzá az eső miatt. – Tegnap. – ült fel ágyában. – Ááh! – kétségbeesett sikoly hagyta el száját, s visszadőlt ágyába, fejére húzta a takarót. Megpróbálta lenyugtatni hevesen dobogó szívét. Sikertelenül. Eszébe jutottak a szavak, amiket az ismeretlen mondott neki, amikor elhaladt az asztala mellett. – „Holnap ugyan itt ugyan akkor!” – mondta ki hangosan is a szavakat, amik már szinte az elméjébe vésődtek. – „De lehetőleg te szolgálj ki.” – figurázta ki az elhangzott szavakat. – Miért csinálta ezt? – kisebb hiszti roham tört rá, miközben aznap már harmadszorra is ülő helyzetbe tornázta magát. Haját borzolva sikoltott egyet. Dühösen rántotta le magáról a takarót, és a fürdőszobába trappolt. – Ah Ri-yah… el kell hogy keserítselek. Ma a szokottnál is szörnyűbben nézel ki. – mondta saját tükörképének. Szeme alatt fekete karikák voltak, haját pedig menthetetlenül elfeküdte.

Visszaemlékezett a tegnap estére. Tekintete dühösen villant rá, az egyik vízvezetékre. Átkozta az egész vízművet, amiért éjfélkor tartottak ellenőrzést a lakásában. Első gondolata az volt, hogy ki akarják rabolni, ezért nem is akarta beengedni a késői zaklatókat, de végül a szomszéd Ahjumma biztosította őt, hogy nem betörőkkel van dolga. Hajnali kettőre ki is ürült a lakása, s mint kiderült: semmi probléma nincs a csövekkel. Miért lenne? Alig három hónapja kellett kicseréltetnie az egész csőhálózatot, mert eltört az egyik. Ettől a gondolattól pedig fájni kezdett a feje. A „Dream’s” címkéjű nagy duncos üvegre gondolt, amiből kivette a pénzt. Ezért kell még tovább dolgoznia.

Szokásos reggeli teendői után – fogmosás, smink, ruha kiválasztás – a konyhába sétált. Kinyitotta a hűtőt, s kivett belőle két tojást. A gázt begyújtotta, az olajjal meglocsolt serpenyőt pedig a láng fölé rakta. Ásított kettőt, füle mögé tűrte kósza tincseit, s beleütötte a tojásokat a forró olajba. Alig egy perc múlva finom tojásrántotta illat járta be az egész helyiséget. A narancslevet poharába töltötte, s komótosan megreggelizett. Mivel utálta a kávét, ezért nem is volt szüksége rá, hogy igyon, ahhoz, hogy fel tudjon ébredni.

Táskáját felkapta a székről, cipőjét felhúzta, s már ment is a kávézóba. Mivel ma reggel dolgozott – szerencsére nem kell délután bent lennie, így talán elkerülheti azt az idegent – neki kellett kinyitni. Előkészített mindent, amit csak kellet, és megfordította az ajtón lógó táblát. Alig telt bele fél óra, s máris szinte minden asztalnál ült valaki. Sok törzsvendégük járt ide reggelizni minden nap. Ilyenkor Ah Ri mindig arra gondolt, hogy a légkör az, ami ide vonzza az embereket. Szeretnek itt lenni. Remélte, hogy saját üzletébe is hasonlóan lesz, de ezt nagyon nehéz elérni, ráadásul sok köze van a tulajdonoshoz is.

- Jó reggelt Ajhussi! – sétál oda mosolyogva a középkorú férfihez, aki mindig brióst és kávét rendelt. – A szokásosat?

- Igen kedveském. – mosolygott rá az úr is. – Ma nagyon csinos vagy. – Mivel minden alkalommal megdicséri őt, a lány csak mosolyogva bólint, és megköszöni a bókot, majd leadta a rendelést. Ez ment egész délelőtt, mindaddig, míg az ajtó fölé akasztott kis csengő nem jelezte, hogy új vendég érkezett.

Nyakkendő, ing, csíkos mellény, feszülős nadrág, fekete haj, édes pofi. Egy igazi vérbeli játékos volt. Azonban a mögötte belépő fiú, jobban felkeltette a lány érdeklődését. Pontosabban megfagyott ereiben a vér.

Valami furcsa megmagyarázhatatlan oknál fogva ugyanis ma reggel Myung Soo úgy érezte, ha délután jönne, elszalasztana valamit, és végül igaza lett. Amikor megpillantotta a sokkos állapotban lévő lányt, mosoly szökött ajkaira – pedig általában nem szokta ezt tenni.

- Hová üljünk? – hallotta meg Ah Ri ezt a sorsdöntő kérdést. Imádkozni kezdett, hogy ne az ő asztalai közül válasszon, valamit az ismerős idegen, de sajnos nem volt szerencséje. Az asztal, ahol tegnap ült éppen akkor szabadult fel. Sunyi mosoly kúszott a másik ajkaira, s ledobta magát a lánnyal szemben lévő székre. Myung Soo-nak nehezére esett volna beismerni, hogy nagyon is élvezi a helyzetet, de mégis így volt. Akaratlanul is felfelé görbültek ajkai.

- Hyung! Ha így mosolyogsz nem lesz esélyem a lányoknál, akik mindig körülötted legyeskednek! – bosszankodik a PlayBoy. Persze ez teljesen hidegen hagyta barátját. – Milyen itt a kiszolgálás? Nincs pincér? – néz körbe.

- De van. Csak húsz felé kell figyelnem, ezért bocsánatot kérek. – lépett oda nyugodtságot tükrözve a pincérlány, de persze belül tombolt. Nem értette, hogy miért kell neki mindenképpen találkoznia ezzel a valakivel. Meghajolt, hogy még inkább bizonyítsa mennyire „sajnálja.” – Mit hozhatok nektek? – mosolygott rájuk, amivel nagyon meglepte Myung Soo-t. Hiszen nagyon jól tudta, hogy a lány a háta közepére sem kívánja ezt az egészet. De mégis mosolygott. Miért?

- Olyan ragyogó a mosolyod, hogy kedvem támad mindenből rendelni. – sóhajt fel.

- Hyung Seok! Kávézni jöttünk, nem csajozni. – hyungja hangja fagyosabb volt, mint az Antarktisz, de már hozzászokott, hogy mindig így beszél vele. – Mocha Chino, és egy tojásrántotta, mert éhes vagyok.

- Ez nem büfé. – nézett fel jegyzettömbjéből Ah Ri, s így folytatta. – Ha tojásrántottát akarsz, menj máshová. – sikerült elérnie, hogy hangja közömbös legyen, s még az sem billentette ki, hogy egyenesen az idegen fagyos tekintetébe meredt.

- Már értem miért jöttünk pont ide… - szúrta közbe a másik fiú két „köhintés” között. – Pont a jégherceg… hm. – morogta magában.

- Ah Ri-yah! – lépett a lány mellé főnöke. – Miért beszélsz így a vendégekkel?

- Csak azt mondtam, hogy itt nincs tojásrántotta, szóval, ha feltétlenül azt akar enni, akkor talán… - magyarázta a férfinek.

- Én nem ezt hallottam. – sóhajt fel Myung Soo, és könyökét az asztalra rakva kitámasztotta fejét. – Nagyon lekezelő volt. Még sosem tapasztaltam ilyet.

- Ez igaz Ah Ri? – vetette szúrós pillantását a lányra. A főnök imádta a lányt, de ha a vendégekről volt szó nem ismert határt, s ezt a másik fél is tudta.

- Ez nem teljesen… - próbálta menteni a menthetőt, de az Ahjussi nem hagyta.

- Ha a vendég tojásrántottát akar, akkor te mész és szerzel neki tojásrántottát! – emelte fel egy kicsit a hangját. Nem szeretett kiabálni, de most úgy érezte muszáj. A jégherceg pedig mosolyát ökle mögé rejtette. – Jobbat tudok! Irány a konyhába, és csinálj te magad. – ezzel elviharzott.

- De… - a lány gyilkos pillantásokkal ajándékozta meg a fiút, aki nagyon jól mulatott a történteken. Hátat fordított a személynek, akit ebben a pillanatban a világon a legjobban utált, és beviharzott a konyhába. Még hallotta, ahogy utána kiáltja, hogy narancslével szokta fogyasztani. – Narancslével szokta fogyasztani! – bosszankodott. – Mi a frászt képzel ez magáról? – ahogy a tojást a serpenyő széléhez ütötte az félbe tört, és belecsúszott a forró olajba. – Mr. Jegesnek készítem a tojásrántottát! Nincs is tojásrántotta az étlapon! Miért kell ezt csinálnom? Ch. – dühösen kavargatta a tojást, míg végül szép aranysárgára nem sült. – Aishh! – csapta le a fakanalat miután egy tányérba kotorta a kész ételt. Fogott egy nagyobb poharat, és narancslevet öntött bele. Szinte forrt a dühtől. Felkapta a tányért, és kivitte az asztalhoz. Olyan erővel vágta le a fiú elé, hogy néhány darabka kiszállt a tányérból. A pohárral is ugyan ezt tette. – Fogyassza egészséggel! – szűrte ki fogai között, majd elviharzott az asztaltól. Hyung Seok ez idő alatt jót nevetett a helyzeten.

Egy óra elteltével, még mindig ugyan ott ücsörgött a két fiú. Időközönként rendeltek kávét, vagy valami ennivalót, de nem mozdultak el. Hogy miért? Mert Hyung Seok nem akart menni. Nem tudta miért, csak egyszerűen ott kellett maradnia, és kész.

Ah Ri egyre hosszabbakat pislogott. A pultnál ült, s úgy érezte mindjárt elnyomja az álom. Az idegen átható pillantását is sikerült kizárnia egy idő után, így most már teljesen semlegesítette hatását – ami azt jelenti, hogy nem tudja felbosszantani. Gyerekkorában is mindig ezt a módszert alkalmazta a nem kívánatos embereknél, és azóta már tökélyre fejlesztette ezt a képességét – mivel már akkor is nagyon hatásos volt, most duplán annyira. Néha-néha viszont a fiúra nézett, hogy észrevegye magát, de hatástalannak bizonyult. Ugyan úgy folytatta tovább.

Annak érdekében, hogy ne aludjon el, elkezdte megtervezni a délutánját. Elhatározta, hogy ma felporszívóz, és kitakarít otthon, aztán este megnéz egy filmet. Valamilyen öldöklős akció filmre gondolt.

- Unnie! – rohant be az ajtón nagy hanggal Seo Hee. – Gyere velem vásárolni~ - visította, majd rávetette magát barátnőjére. A lány még időben meg tudta fogni a pult szélét, így nem borult le a székről.

- Nem tudsz normálisan viselkedni? – hámozta le magáról a karokat, amik majd megfojtották.

- Unnie! – vágott durci fejet a dongsaeng. – Ne legyél ilyen gonosz. – két másod perc múlva pedig már mosolyogva folytatta. – Akkor? Jössz velem?

- Nem terveztem semmit délutánra… - hazudta, hiszen tudta, hogy barátnője csak akkor megy el vásárolni, ha valami bántja. Lelkizős délután elé nézett. Ennyit a filmezésről.

1. Fejezet

Ah Ri, mint szinte minden délután most is a Belle kávézóban dolgozott, mint pincérnő. A legtöbb ember fárasztónak találja ezt a munkát, azonban ő imádta. Sok ember vette körül, mindig pörögnie kellett, s talán ezért magától értetődő az is,hogy amióta csak az eszét tudja,azóta  egyik legnagyobb álma, hogy saját kávézót nyisson.

Mivel tisztában volt vele, hogy egy üzlet irányítása – de mindezek előtt – megnyitása nagyon hosszadalmas, és bonyolult procedúra, és rengeteg pénzt is igényel, megpróbált mindent kipróbálni, amire csak szüksége lehetett; és persze pénzt keresni. Fél évig segített a tulajdonosnak a beszállítást, és egyéb teendőket intézni, így abba is belekóstolhatott.Volt ezeken kívül pénztáros, és a cukrászoknak, baristáknak is segített,mégis leginkább mostani munkája tetszett neki. Bár már nem sok pénzre van szüksége ahhoz, hogy saját vállalkozásba kezdjen; úgy döntött még legalább egy évig folytatni fogja ezt a munkát

Ezen az esős napon a Belle a szokottnál is zsúfoltabb volt. A pincérek, s pincérlányok fel-le rohangáltak azért, hogy teljesítsék a vendégek kívánságait, s lehetőleg elégedettséget váltsanak ki belőlük. Azonban akadt egy-két türelmetlenebb ember, aki egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy rajta kívül még van harminc vendég, akik ráadásul még előbb is érkeztek meg, mint az adott személy. Ez persze rettentően bosszantotta a lányt, de mivel tartotta magát „A vevő a király” szlogenhez, kénytelen volt többször is elnézést kérni a „kellemetlenségekért”.

Amikor az eső csendesedni kezdett, néhányan sietve távoztak az üzletből, mert abban reménykedtek, hogy hazaérhetnek, míg újra neki nem kezd.

- Ah Ri-yah! – szólal meg az üzletvezető az irodája ajtajából. – Kapsz öt perc szünetet. – A negyvenes éveiben járó férfi mindig is nagyon kedvelte alkalmazottját. Amióta csak ismeri a lányaként tekint rá. A tulajnak ugyanis nem volt családja, mindig is agglegény életet élt, de amikor találkozott a lánnyal hirtelen úgy érezte, családot szeretne. Amikor pedig megtudta, hogy Ah Ri-t kitagadta a családja, nem volt számára tovább kérdés, hogy gondját viseli az eltékozolt báránykának; viszont ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint először hitte. A lány ugyanis abban az időben nem – és még most sem nagyon –  bízott meg az emberekben. Sőt! Egyenesen elzárkózott tőlük. Így hát, első és legfontosabb feladata nem a nevelés lett, hanem elérni azt, hogy nyitottabbá váljon.

Ezt pedig egy szeleburdi, hiperaktív leányzónak sikerül is megvalósítani – levéve ezzel az „apáról” a terheket. De ez is csak részben sikerült. Míg Seo Hee minden héten másba habarodott bele, addig Ah Ri egyetlen fiúra sem nézett rá. Annak ellenére, hogy rengetegen próbálták meghódítani szívét, senkinek sem sikerült közel kerülni hozzá. Az átlagos, sablonos napi beszélgetéseken kívül semmi másról nem beszélt másokkal. A problémáit, titkait, és múltját megtartotta saját magának.

- Végre! – fújta ki magát, ahogy kilépett a friss levegőre. Az eresz széléhez állt, mindkét kezét az esőbe dugta, hogy ráhulljanak a

hideg esőcseppek. Mindig is szerette az esőt. Olyankor mindent kizárt elméjéből, s csak hallgatta, érezte az esőt. A záporok illata pedig mosolygásra késztette. Gyermekkorát juttatta eszébe, amikor nagymamájával az esőben sétáltak, rajta pedig piros gumicsizma és esőkabát volt. Ugrált a pocsolyákban, és az idős hölgy sosem kiabált vele, ha csurom víz volt. Ő volt az egyetlen, akitől kedves emlékeket kapott. Amikor elhunyt, vele együtt a lány boldog énje is távozott. Többé nem járhatott ki, amikor esett; és nem futhatott oda senkihez a nevét kiabálva, aztán pedig megölelve. Mert az egyetlen ember, aki törődött vele… elment. Akkoriban jött rá, hogy az élet mulandó, s hogy egyszer ő is el fog távozni az élők sorából. Gyerekként ez nagy traumát okozott neki, ezért a nagymama halála után hónapokig egyetlen szót sem szólt. Szerencsére az aphasia* hamar elmúlt nála, viszont a depresszió nem. Mosolya mindenki számára láthatatlan volt. Csak a szobájában hintázva, egymagában mosolygott, s néha még dúdolt is egy kis dalocskát, amit csak ő érthetett.

Megrázta fejét, hogy elhessegesse ezeket a borús gondolatokat. Megígérte legjobb barátnőjének, hogy soha többé nem agyal a múlton. Hogy csak a jelennek él – ami számára szinte teljesen kivitelezhetetlen volt, hisz újra, és újra előjöttek a nem kívánt gondolatok.

Annyira elmerült az eső tanulmányozásában, hogy észre sem vette a fiút, aki kezét feje fölé tartva, hogy védje magát az esőtől felé rohan. Pontosabban a kávézóba szeretne bejutni. Ahogy elhalad a lány mellett, mintha az idő csak az ő kedvükért lassult volna le. Vállaikat alig öt miniméter választotta el, de ebből a két fél semmit sem vett észre. Tudatlanul siklottak el ezen jelentőségteljes, sorsfordító pillanaton – mit sem sejtve a következményekről.

Öt perc pihenő. Szinte egy másodpercnek tűnt, olyan gyorsan elrepült. Újra belépett a tömött helyiségbe. Orrát megcsapta a levegőben terjengő kávé illata, mely egy kis vaníliával keveredett. Boldog nevetések, élénk beszélgetések tették még inkább élővé a helyet. A nyomott idő ellenére is igen vidámak voltak az emberek.

A pult mögé lépve kivette a kis jegyzettömböt, amibe a rendeléseket szokta felfirkantani, majd az egyik számára kijelölt asztalhoz sétált, hogy felvegye újonnan érkezett vendégük rendelését.

- Mit adhatok? – kérdezte kedvesen egy mosollyal az arcán. Mivel bőszen a lapot fixírozta, hogy minél hamarabb felírhassa a kért termékeket; rá sem nézett a széken vele szemben helyet foglaló fiatalra, ahogy a másik fél sem rá.

- Mocca Chino-t kérnék, jó sok tejszínhabbal. – sóhajt fel a fiú. Eme édes, férfias hangra azonban Ah Ri a vendégre szegezte

tekintetét, aki ugyan ebben a pillanatban kívánta megnézni magának a pincérnőt, így tekintetük elkerülhetetlenül összegabalyodott.

- Mindjárt hozom! – Rohant el fejvesztve a lány. Megijedt. Határozottan megijedt attól a gyönyörű fekete szempártól, s attól, ahogy szíve furcsán gyorsan kezdett el verni. - Á-áh! Sunbae! - szólítja meg egyik munkatársát. - Van egy kis dolgom... ki vinnéd a hármas asztal rendelését helyettem? - mivel a férfi bólintott, kötényét a pultra dobta, s a hátsó kijárton távozott. - Mi volt ez? - kérdezte meg önmagától, azonban választ nem kaphatott senkitől. - Áh! Felejtsd el Ah Ri-yah! - szorította ökölbe kezeit, s nagyon elszánt arcot vágott. Eldöntötte, hogy többé nem fog foglalkozni ezzel a furcsa érzéssel. Úgy sem fogja többet látni ezt a fiút.

*Afázia: némaság. Nem vele született rendellenessége a hangszálaknak. Az illető egy nagy lelki trauma után veszti el beszélőképességét. Vagy saját maga dönt úgy, hogy nem beszél.