0. Fejezet

Szöul egyik csendesebb negyedében álldogált egy kis házikó, ami nem is volt annyira kicsi: emeletes, európai építésű a maga idejében modernnek számító házacska volt ez. Azonban az idő vasfoga nem csak a benne élő házaspárra, hanem az épületre is hatással volt.

Téglafalait benőtték a különböző kúszónövények, ezzel szinte teljesen zöldé téve az egészet. Nagy fehér kerítés választotta el az utcától, ahol épp a család többi tagja várakozott, hogy valamelyik lakó kinyissa az ajtót. Az egyik harmincas éveiben járó nő lenyomta a csengőt, ezzel jelezve szüleinek, hogy megérkeztek.

Nem telt bele sok idő, s máris rohant – legalábbis korához mérten – a már hatvanas éveiben járó anyuka; hogy fogadja gyermekeit, s unokáit. Mosollyal arcán fordította el a kapuban lévő kulcsot, s kitárta azt.

- Miért nem jöttetek be drágáim? – érdeklődik a nagymama családtagjaitól.

- Nagyi! – fut oda a hölgyhöz boldogan az egyik kis unokája.

- Minie drágám! – simogatja meg apró kis buksiját szeretettel. A kislány pedig csillogó szemekkel néz fel rá. – Hogy vagy szívem?

- Hiányoztál nagyika! – öleli újra át lábát. Ez minden jelenlévő felnőttet mosolygásra késztetett, míg az idős hölgyet mérhetetlen boldogsággal töltötte el.

- Miért ácsorogtok ott kint? – szól ki az idős férfi az ajtóban állva. – Gyertek beljebb!

 A népes „sereg” beözönlött az udvarba, végig gyalogoltak a járdán, s közben egy-egy szempár a járda két széle mentén épp nyíló rózsákat tanulmányozta. Elismerően bólogattak, hiszen tudták, hogy mennyi munka is van ebben.

- Miért pont rózsákat ültettél ide Omma? – kérdez rá Byul In. Tekintetét kíváncsian függeszti édesanyjára. – Azt mondtad, hogy nem szeretted, amikor fiatal voltál.

- Hogy mindig eszembe jussanak a boldog idők. – mosolyog a nagymama. – Tudod öregszem. S egyre több mindent felejtek. Ezekre pedig életem végéig emlékezni szeretnék. Apád mindig ezeket hozta nekem, pedig nem szeretem őket. – Bújik oda egyetlen férjéhez, aki mint mindig most is apró puszit lehel homlokára. Évek óta őrzi a hagyományt, ami nagyon boldoggá teszi szíve választottját. – Menjünk be. Az ebéd nemsokára kész.

A ház belülről is épp olyan otthonos volt, mint kívülről. Családi képek lógtak a falakon, s ácsorogtak a szekrényeken és az asztalokon. A nappali egyik sarkában egy régi kopott gitár ácsorgott az állványon, már évek óta nem nyúlt hozzá senki, de megőrizte fényes, gyönyörű küllemét. Az idős férfi leült a fotelébe, s úgy nézett végig a családon.

A felnőtt gyerekei, s rohangászó unokái igazán boldoggá tették őt. Fiatal korában nem hitt abban, hogy neki valaha lesz rész ilyen csodában.

- Halmoni! – fut oda Adam a legidősebb unoka a nőhöz, a gyermek nyolc éves volt. – Azt hallottam, hogy anyuék hogyan ismerték meg egymást. Elmesélitek, hogy ti hogyan szerettetek egymásba? – Ezt egy kisfiú szájából hallani nagyon furcsa volt, de mivel a nagyszülők látták, hogy unokájuk nagyon izgatottá vált, hát egymásra néztek majd bólintottak. Férje mellé sétált, s leült a karfára, ahogy régen. Megvárták, még minden családtag kényelembe helyezi magát, majd a férfi mesélni kezdett.

- Minden egy nyári napon kezdődött…

- Tessék? – lepődik meg a nő. – Egy őszi napon találkoztunk először.

- Hogy találkozhattunk volna ősszel? – értetlenkedik a férfi. – Emlékszem, hogy sütött a nap!

- Tévedsz Myung Soo-yah! – mosolyodik el a másik. – Zuhogott az eső, és te bemenekültél a kávézóba, ami már amúgy is tömve volt. – a családtagok nevetni kezdtek, az aranyos vitán.

- Rendben, hiszek neked szívem! Szóval egy őszi napon kezdődött…