1. Fejezet

Ah Ri, mint szinte minden délután most is a Belle kávézóban dolgozott, mint pincérnő. A legtöbb ember fárasztónak találja ezt a munkát, azonban ő imádta. Sok ember vette körül, mindig pörögnie kellett, s talán ezért magától értetődő az is,hogy amióta csak az eszét tudja,azóta  egyik legnagyobb álma, hogy saját kávézót nyisson.

Mivel tisztában volt vele, hogy egy üzlet irányítása – de mindezek előtt – megnyitása nagyon hosszadalmas, és bonyolult procedúra, és rengeteg pénzt is igényel, megpróbált mindent kipróbálni, amire csak szüksége lehetett; és persze pénzt keresni. Fél évig segített a tulajdonosnak a beszállítást, és egyéb teendőket intézni, így abba is belekóstolhatott.Volt ezeken kívül pénztáros, és a cukrászoknak, baristáknak is segített,mégis leginkább mostani munkája tetszett neki. Bár már nem sok pénzre van szüksége ahhoz, hogy saját vállalkozásba kezdjen; úgy döntött még legalább egy évig folytatni fogja ezt a munkát

Ezen az esős napon a Belle a szokottnál is zsúfoltabb volt. A pincérek, s pincérlányok fel-le rohangáltak azért, hogy teljesítsék a vendégek kívánságait, s lehetőleg elégedettséget váltsanak ki belőlük. Azonban akadt egy-két türelmetlenebb ember, aki egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy rajta kívül még van harminc vendég, akik ráadásul még előbb is érkeztek meg, mint az adott személy. Ez persze rettentően bosszantotta a lányt, de mivel tartotta magát „A vevő a király” szlogenhez, kénytelen volt többször is elnézést kérni a „kellemetlenségekért”.

Amikor az eső csendesedni kezdett, néhányan sietve távoztak az üzletből, mert abban reménykedtek, hogy hazaérhetnek, míg újra neki nem kezd.

- Ah Ri-yah! – szólal meg az üzletvezető az irodája ajtajából. – Kapsz öt perc szünetet. – A negyvenes éveiben járó férfi mindig is nagyon kedvelte alkalmazottját. Amióta csak ismeri a lányaként tekint rá. A tulajnak ugyanis nem volt családja, mindig is agglegény életet élt, de amikor találkozott a lánnyal hirtelen úgy érezte, családot szeretne. Amikor pedig megtudta, hogy Ah Ri-t kitagadta a családja, nem volt számára tovább kérdés, hogy gondját viseli az eltékozolt báránykának; viszont ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint először hitte. A lány ugyanis abban az időben nem – és még most sem nagyon –  bízott meg az emberekben. Sőt! Egyenesen elzárkózott tőlük. Így hát, első és legfontosabb feladata nem a nevelés lett, hanem elérni azt, hogy nyitottabbá váljon.

Ezt pedig egy szeleburdi, hiperaktív leányzónak sikerül is megvalósítani – levéve ezzel az „apáról” a terheket. De ez is csak részben sikerült. Míg Seo Hee minden héten másba habarodott bele, addig Ah Ri egyetlen fiúra sem nézett rá. Annak ellenére, hogy rengetegen próbálták meghódítani szívét, senkinek sem sikerült közel kerülni hozzá. Az átlagos, sablonos napi beszélgetéseken kívül semmi másról nem beszélt másokkal. A problémáit, titkait, és múltját megtartotta saját magának.

- Végre! – fújta ki magát, ahogy kilépett a friss levegőre. Az eresz széléhez állt, mindkét kezét az esőbe dugta, hogy ráhulljanak a

hideg esőcseppek. Mindig is szerette az esőt. Olyankor mindent kizárt elméjéből, s csak hallgatta, érezte az esőt. A záporok illata pedig mosolygásra késztette. Gyermekkorát juttatta eszébe, amikor nagymamájával az esőben sétáltak, rajta pedig piros gumicsizma és esőkabát volt. Ugrált a pocsolyákban, és az idős hölgy sosem kiabált vele, ha csurom víz volt. Ő volt az egyetlen, akitől kedves emlékeket kapott. Amikor elhunyt, vele együtt a lány boldog énje is távozott. Többé nem járhatott ki, amikor esett; és nem futhatott oda senkihez a nevét kiabálva, aztán pedig megölelve. Mert az egyetlen ember, aki törődött vele… elment. Akkoriban jött rá, hogy az élet mulandó, s hogy egyszer ő is el fog távozni az élők sorából. Gyerekként ez nagy traumát okozott neki, ezért a nagymama halála után hónapokig egyetlen szót sem szólt. Szerencsére az aphasia* hamar elmúlt nála, viszont a depresszió nem. Mosolya mindenki számára láthatatlan volt. Csak a szobájában hintázva, egymagában mosolygott, s néha még dúdolt is egy kis dalocskát, amit csak ő érthetett.

Megrázta fejét, hogy elhessegesse ezeket a borús gondolatokat. Megígérte legjobb barátnőjének, hogy soha többé nem agyal a múlton. Hogy csak a jelennek él – ami számára szinte teljesen kivitelezhetetlen volt, hisz újra, és újra előjöttek a nem kívánt gondolatok.

Annyira elmerült az eső tanulmányozásában, hogy észre sem vette a fiút, aki kezét feje fölé tartva, hogy védje magát az esőtől felé rohan. Pontosabban a kávézóba szeretne bejutni. Ahogy elhalad a lány mellett, mintha az idő csak az ő kedvükért lassult volna le. Vállaikat alig öt miniméter választotta el, de ebből a két fél semmit sem vett észre. Tudatlanul siklottak el ezen jelentőségteljes, sorsfordító pillanaton – mit sem sejtve a következményekről.

Öt perc pihenő. Szinte egy másodpercnek tűnt, olyan gyorsan elrepült. Újra belépett a tömött helyiségbe. Orrát megcsapta a levegőben terjengő kávé illata, mely egy kis vaníliával keveredett. Boldog nevetések, élénk beszélgetések tették még inkább élővé a helyet. A nyomott idő ellenére is igen vidámak voltak az emberek.

A pult mögé lépve kivette a kis jegyzettömböt, amibe a rendeléseket szokta felfirkantani, majd az egyik számára kijelölt asztalhoz sétált, hogy felvegye újonnan érkezett vendégük rendelését.

- Mit adhatok? – kérdezte kedvesen egy mosollyal az arcán. Mivel bőszen a lapot fixírozta, hogy minél hamarabb felírhassa a kért termékeket; rá sem nézett a széken vele szemben helyet foglaló fiatalra, ahogy a másik fél sem rá.

- Mocca Chino-t kérnék, jó sok tejszínhabbal. – sóhajt fel a fiú. Eme édes, férfias hangra azonban Ah Ri a vendégre szegezte

tekintetét, aki ugyan ebben a pillanatban kívánta megnézni magának a pincérnőt, így tekintetük elkerülhetetlenül összegabalyodott.

- Mindjárt hozom! – Rohant el fejvesztve a lány. Megijedt. Határozottan megijedt attól a gyönyörű fekete szempártól, s attól, ahogy szíve furcsán gyorsan kezdett el verni. - Á-áh! Sunbae! - szólítja meg egyik munkatársát. - Van egy kis dolgom... ki vinnéd a hármas asztal rendelését helyettem? - mivel a férfi bólintott, kötényét a pultra dobta, s a hátsó kijárton távozott. - Mi volt ez? - kérdezte meg önmagától, azonban választ nem kaphatott senkitől. - Áh! Felejtsd el Ah Ri-yah! - szorította ökölbe kezeit, s nagyon elszánt arcot vágott. Eldöntötte, hogy többé nem fog foglalkozni ezzel a furcsa érzéssel. Úgy sem fogja többet látni ezt a fiút.

*Afázia: némaság. Nem vele született rendellenessége a hangszálaknak. Az illető egy nagy lelki trauma után veszti el beszélőképességét. Vagy saját maga dönt úgy, hogy nem beszél.