Baekhyun Special 01.

A múltba tekintés sosem volt a kedvenc elfoglaltságaim között. Minden, amire a gyerekkoromból, és a kamaszkorom nagy részéből emlékszem az a családom folytonos inzultálása, és a kórház fehér falai.

Ha nem a kórházban töltöttem az időmet kivizsgáláson, akkor folyton csak apámat hallgattam; mindig azt mondta, hogy nem érti, miért bünteti az ég egy ilyen beteg gyerekkel. Vajon mivel érdemelhette ki, hogy az összes pénzét, amit nehezen sikerül megkeresnie, el is költi a hatalmas számlákra, amit a fia „egészségére” szolgál. De ezt mind csak feleslegesnek tartotta, és nem is félt mindig a fejemhez vágni, hogy úgy sem fogok soha meggyógyulni.

Azonban én tényleg szerettem volna, ha az orvos végre azt mondja, hogy a szívem rendben van. Hogy nem kell többé bejönnöm. S ha ez így lett volna már abban az időben, elkezdhettem volna törleszteni azt a rengeteg pénzt, amit az apám ott hagyott az egészségem miatt.

De ezek a napok még nagyon sokára jöttek el. Minden amit tehettem az volt, hogy lenyeltem az összes sértést, és úgy teszek, mintha meg sem hallanám az egészet. Azonban ez nem jelentette azt, hogy nem fájt; minden éjszaka sírva aludtam el. Vagy a véletlenül elfogytak a könnyeim, akkor csak üres tekintettel meredtem a plafonra, s azon gondolkodtam vajon miért élek még egyáltalán. Miért kell itt lennem? Mit tettem előző életemben, hogy egy ilyen elcseszett – elnézést ezért a szóért – életet érdemlek.

Semmi értelmét nem éreztem annak, hogy létezem. Csak sodrottam a semmiben, s vártam valamire, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet az. Mondhatnám, hogy mostanra minden rendben van, hiszem „egészséges vagyok, a lelkem is rendben van, feldolgoztam az összes gyerekkori sérelmem, de nem így van. Rendszeresen tapasztalom a visszatérő depresszió jeleit, és nem igazán tudok megküzdeni vele.

Ha egyszer valami bele véste magát az életedbe, akkor utána már nem tudsz szabadulni tőle. Az orvosok, pszichológusok mindig azt mondják, hogy a depresszióból ki lehet lábalni, le lehet küzdeni, de ha valaki egyszer átélte az nagyon jól tudja, hogy ez nem így van. Időről időre újra visszatér, ledönt a lábadról, s mintha mi sem történt volna – jobb esetben – zavartalanul távozik az ajtón. De ez egyértelműen egy hullámvölgyekkel teli állapot. Hol jobb, hol rosszabb, de meggyógyulni igazán sosem fog az ember.

Főleg azok után, amiken én mentem keresztül. A legtöbb ember már rég feladta volna, azt mondva, hogy az egész élete értelmetlen, s felesleges ezen a világon járnia. Viszont én soha nem tudtam ilyen lenni. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nekem tovább kell élnem; van még valami dolgom az életben. Azonban arról fogalmam sem volt, hogy ilyen szerencsétlenül fogom végezni.

Volt valami dolgom, valóban. Amit nagyon úgy tűnik, hogy be is teljesítettem, mert lassanként – a nem igazán szívbetegségem, ami mégis úgy van kezelve – visszatért minden rossz. Minden, amit át kellett élnem gyerekként, egyszerűen csak visszasomfordált az életembe, mint egy alattomos kígyó, ami nem akar mást, csak Ádámot és Évát a rosszra csábítani.

A kórház felé haladva ezek a gondolatok zúgtak a fejemben: „Ha visszatérnek a tünetek, akkor már nem tudunk mit tenni, akkor…”

Akkor mi lesz? Rá sem mertem gondolni, még csak azt sem akartam, hogy egyáltalán megkörnyékezzen a valóság. Mert az igazság az volt, hogy nem sok időm maradt. Másodszorra már nem kezelhetnek újra ugyan úgy, mert abba – a dokik szerint  - belehalnék. Nem mindegy, ha a kezeléssel, és anélkül is meghalok?

Igazság szerint nem volt az. Nagyon nem! Tudtam, hogy mire számíthatok a fehér falak között, a fertőtlenítő bűzével körülölelve. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy az életem utolsó szakaszát azok között a sajnáló pillantások között töltsem el.

„Milyen fiatal, és így járt.” - „Az élet olyan kegyetlen…” – mindent ki lehet olvasni a szemükből, amitől csak még rosszabbul érzi magát az ember. Ezért hát nem szeretném semmilyen kezelésnek alávetni magam. Ha a túlélési arány így is kevesebb, mint öt százalék, akkor nem is igazán van miről beszélnünk, nem igaz? – Ezt mind elmondtam a most már előttem ülő orvosnak is. Arcára ezek hallatán pókerarc ült ki, holott tudnia kéne kezelni az ilyen helyzeteket. Naponta legalább egy tucatszor közli valakivel, hogy neki befellegzett – persze jól begyakorolt sablon szöveggel, amely  valamicskét együttérzéssel tölti el az embert. De mi haszna, ha közben fapofával egy halvány szikrét sem mutat rá, hogy érdekelné?

Ami számomra még kiábrándítóbbá teszi az egészet, hogy Dr. Han legalább tíz éve ismer engem. Régen még kártyáztunk, és ebédeltünk is együtt a kórház büféjében, amikor épp volt annyi erőm, hogy felkeljek.

Akkoriban még annyira beleélte magát a gyógyításba… akkoriban még annyira más volt. Az élet őt is úgy megtörte, ahogy engem.

Ült egymással szemben két régi ismerősnek mondató valaki, akik arcára nem ült ki semmi más csak a szó szerinti „semmi”. Néztük egymást egy ideig. Tekintetében ugyan az a megfakult ember nézett vissza, mint akivel minden reggel találkozom a tükörben. A tükörben, ami számomra túlságosan is megmutatja a valóságot, amit sokáig látni sem akartam.

Az első az, hogy semmi élet sincs bennem. A második pedig az, hogy egyedül vagyok; senki nem áll mellettem. Amint visszagondoltam a mai reggelemre az is eszembe jutott mire gondoltam, amikor elindultam ide: „Végül úgy is mindenki egyedül marad.”

- Biztos vagy ebben Baekhyun? Lehet, hogy… - kezdett bele a doki a sablon szövegben.

- Felejtse el Dr. Úr. Vegyük úgy, hogy maga minden öntől telhetőt megtett, megpróbált rábeszélni, és én nemet mondtam. Tudom, hogy igazából ma itt sem akar lenni. Még csak találkozni sem akart velem. – nyeltem egyet. – Tudja miért? Mert én vagyok a kudarca, ami húsz éves pályafutása után újra visszaköszön.

- Ezek alatt az évek alatt csak pimaszabb lettél…

- És egy kicsit jobban haldoklom. – rántottam meg a vállam. Tudtam mire próbál rávenni, mert sejtettem, hogy hatni próbál rám; a következő mondata teljes mértékben elárulta ezen szándékát.

- Tényleg nincs semmi, amiért érdemes lenne élned? Nincs álmod, amit még nem teljesítettél? Vagy esetleg egy lány, akiért küzdened kéne? – hajolt előrébb. „Tipikus. Nyomatékosít a testbeszédével… hah!”

- Az álmom a nyáron teljesült, pontosabban mindkettő. Volt egy fotókiállításom Amerikában, és ezáltal hagyok valami nyomot magamról a világban. Tudom, hogy lesznek emberek, akik nem felejtenek el, és ez a lényeg. Nem akartam soha a feledésbe merülni, de mivel ilyen nagy siker volt, és majd háromszáz képemet állították ki, ez nem fog megtörténni.

Minden, amit az életem során tettem önzőségből tettem. Azért, hogy nyomot agyjak, hogy ne felejtsenek el. Volt egy ismerősöm… Suzy-nak hívták, aki megtanított engem egy nagyon fontos dologra az életről. A mai napig ez zeng a fejemben, mintha még csak tegnap mondta volna. Végül mindig egyedül maradsz! így is van, és nem is akarom, hogy ez megváltozzon. A szüleim még a diplomaosztómra sem jöttek el, nincsenek barátaim, és… - ezt nem tudtam kimondani. Nem gondolhattam megint Rá. – nekem ez így jó. Nem hagyok fájdalmat magam mögött.

- És a lány, akire még gondolni sem mersz ebben a pillanatban, mert tudod, hogy ezt az egész elhatározást megváltoztatná?

- Elengedtem… - hajtottam le a fejem, és ahogy ezt kimondtam a szívem nagyon erősen szúrni kezdett, de tudtam, hogy ez nem azért van, mert beteg vagyok. Ez csak a fájdalom miatt van, ami a lemondással jár.  – Soha nem mondtam neki, hogy beteg voltam, vagy hogy bármikor lehetek… egyszerűen csak szakítottam egy nagy veszekedés után. Elengedtem őt. Lehet, hogy most fáj neki, és a telefonhívásomat várja, mert nem érti mi történik, de egy nap már nem fogja várni, és nem is fogja érdekelni, hogy miért nem tud elérni. Továbblép.

- Honnan veszed, hogy ez így jobb?

- Egy szakításon könnyebb túl lenni, mint egy halálon. – mosolyodtam el, de mindketten tudtuk, hogy ez csak hamis volt.

- Ez igaz. De az, amit most művelsz… csak gyávaság.

- Nem az… Azt szeretném, hogy boldog legyen nélkülem, hogy ne szenvedjen miattam.

- Honnan tudod, hogy most nem szenved legalább annyira, mint te?

- Talán már meg is érkezett. – húztam el a szám, és összekulcsoltam ujjaim az ölembe. Nem volt könnyű még rá gondolni sem, de tudtam, hogy Myung Soo vissza fog jönni. Tudtam… mindent tudtam.

- Ki?

- A srác, akivel megígértettem, hogy vigyáz rá. – Mivel nincsenek barátaim, és egyértelmű, hogy Ah Ri barátai betegesnek tartanák, amit tettem, hát megtartottam magamnak ezt az információt.

Egy héttel ezelőtt felhívtam Myung Soo-t, s gyakorlatilag engedélyt adtam neki, hogy vessen be minden eszközt, hogy Ah Ri el tudjon felejteni engem.

- Lemondtam a legjobb dologról az életemben, ennél rosszabb nem igen lehet.

- Dehogynem… tudod mi? – mivel megráztam a fejem folytatta. – Úgy éled meg az utolsó heteket az életedből, hogy hiányolod a szerelmed, és emellett még egyedül is leszel. Mindig azt javaslom a haldokló betegeknek, hogy…

- Nem kell semmilyen javaslat. Köszönöm. – felálltam, és az ajtó felé indultam. – Nem mondom, hogy Ég Önnel, mert ha rosszabbul leszek úgy is be kell jönnöm. Még találkozunk.

Nem bírtam volna tovább ott maradni. A tudat, hogy azt mondta heteim vannak hátra… maga volt a pokol. Összeszorult a torkom, a falak közeledni kezdtek felém, és zúgni kezdett a fejem. Akár még el is ájulhattam volna, de valami furcsa oknál fogva a szervezetem nagyon szeret szenvedni, ezért csak lebegtem ebben az állapotban egyre homályosodó tekintettel.

- Jól vagy? – egy lágy női hang, aggódó tónussal rántott ki a rosszul létből. Összeszorítottam a szemem, s mikor újra kinyitottam egy kórházi ruhás huszonkét-huszonhárom év körüli lány nézett le rám, nagy barna szemekkel. A kézfejéről egy vékony cső vezetett fel egy tasakhoz, amiből egyértelműen kiderült, hogy infúziót kap, mivel beteg. „Csak az a kérdés, hogy mennyire?”