4. Fejezet

Köszönöm mindenkinek, aki kommentel, és rendszeresen olvassa a történetet ^^ Nagyon örülök neki, és remélem továbbra is megtartjátok ezt a jó szokást. :)

Alig egy hét telt el azóta, hogy Hyung Seok és Seo Hee megismerték egymást, de ez a rövid idő is épp elég volt ahhoz, hogy a két „gerlepár” barátainak elege legyen az egészből. Ah Ri már azon volt, hogy feladja a tervét, és hagyja nekik, hogy randizzanak, de végül meggondolta magát, ugyanis látta barátnőjén, hogy jót tesz neki a kapcsolat nélküli élet; nem unatkozik, és mégis boldog. A nap huszonnégy órájából legalább tizenkettőt együtt voltak, és a maradék időben is SMS-eztek, vagy épp Skype-oltak a fiúval.

Ah Ri-t néha azonban elöntötte a féltékenység. Ő is akarta, hogy valaki szeresse legalább egyszer, úgy igazán, de eddig senki nem próbált beférkőzni a szívébe; vagy ha megkíséreltek közel kerülni hozzá, akkor sem próbálkoztak túl sokáig. Valahogy mindenki feladta, mert túl nagy falatnak bizonyult hatást gyakorolni rá Pedig nagyon vágyott rá, hogy valaki megküzdjön érte, mindennél jobban.

Hátradöntötte fejét a kanapén és nagyot sóhajtott. A magányosan töltött napok, évek egyre inkább megviselték a lelkét, de már olyan régóta tartotta kulcsra zárva szívét, hogy fogalma sem volt, hogyan tudná kitárni; azt meg még inkább nem, hogy szeretni miként tudna. Melankolikus gondolataiból telefonja csörgése rántotta ki.

- Igen? – veszte fel, s egy nagyon vidám hangot hallott meg.

- Unnie, nem baj, ha felmegyek hozzád? – hangján hallatszott, hogy széles mosoly ült arcán.

- Nem. – mosolyodott el ő is. Barátnője mindig is ráérzett mikor kell megjelennie. Az engedély megadása után csengő szóra figyelt fel, ezért az ajtóhoz sétált. Ki hitte volna, hogy már itt van? Hát Ah Ri nem. – Te már ide is értél? – pislogott Seo Hee-re nagy szemekkel.

- Igen! Már az előtt itt voltam, hogy telefonáltam volna. – mosolygott rá, majd figyelmen kívül hagyva az ajtóban ácsorgó lányt besétált a lakásba, és ledobta magát a kanapára. - Mi történt veled ma? Nem is láttalak a kávézóban. – érdeklődött. Kezét a kanapé támlájára tette, és ráhajtotta fejét.

- Ma szabad napom van. – mosolyodott el halványan; ezzel egyértelműen jelezte a másiknak, hogy valami nyomasztja őt.

- Mi a baj?

- Tudod… azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e kedved hozzám költözni? – tűrte füle mögé a szemébe lógó tincset.

- Oh, bocsi Unnie, de a saját lakásom közelebb van az egyetemhez, és…

- Értem… - sóhajtott fel.

- Ah Ri-yah, mi a baj? Az igazat mond! – fenyegetőzött mutatóujjával.

- Mostanában… magányosnak érzem magam… - túrt bele hajába zavartan, mert sosem szeretett az érzéseiről beszélni, de most úgy érezte muszáj megtennie, mert zavaros, mélabús gondolatok kavarogtak a fejében, amikből nem származhat semmi jó.

- Nem gondoltál még arra, hogy kiadd az üres szobádat? – vetette fel az ötletet. Az idősebbik gondolkodóba esett. Eddig ez eszébe sem jutott, de most, hogy így hallotta, megtetszett neki az ötlet. – Nem kéne egyedül lenned.

- Nem is olyan rossz ötlet! – Pattant fel azonnal a kis asztalról ahová leült. – Csinálok hirdetést, és…

- Felesleges Unnie! – az értetlen tekintetet látva folytatta. – Tudok valakit, akinek sürgősen lakásra van szüksége.

- Miért olyan sürgős? – nagyon kíváncsi volt az okra, ezért visszasétált a nappaliba, és leült barátnője mellé; amúgy sem volt mit tennie.

- Mert a téglaházat, aminek a tetőterében lakik most, lebontják, és már csak egy hete van kiköltözni. – ecsetelte.

- Te ezt honnan tudod? Normális egyáltalán ez a valaki?

- Teljesen normális, és legyen elég annyi, hogy tudom, és kész. – mosolygott a dongsaeng. – Akkor rendben van? Kiadod neki a szobát?

- Igen, de… biztos, hogy jó ötlet ez? – a másik csak biztatóan bólintott, majd felállt, és az ajtóhoz sétált. Felhúzta cipőjét, és intett barátnőjének.
– Akkor lehet, hogy már ma be tud költözni! – ezzel nagy hévvel távozott a lakásból. Amikor kiért azonnal emelte telefonját, és izgatott hangon szólt bele, miután felvették: - Oppa, ez könnyebb volt, mint hittem! – nevetett elégedetten. – Szólj neki, de ne mond el, hogy ki a tulajdonos. Áh, bárcsak ott lehetnék, amikor szembetalálják magukat egymással! – ördögi vigyor kúszott ajkaira.

Ah Ri lakásához három óra elteltével valaki becsöngetett. Mivel barátnője mondta, hogy bármikor jöhet az a „valaki”, mosolyogva nyitott ajtót, de amikor meglátta a vele szemben állót, rögtön le is fagyott arcáról a boldogság eme jelképe.

- Te? – hangzott el mindkettőjük szájából a meglepett mondat. A két fél rájött, hogy őket bizony csapdába csalták!