18. Fejezet

Az űrt, amelyet Myung Soo hagyott maga után időbe telt ugyan, de Ah Ri sikeresen betöltötte egy másik igazán aranyos fiúval, akit ugyan nem szeretett annyira, mint a volt barátját, de nagyon megérdemelte, hogy boldoggá tegye őt, és ezt vissza is kapta a másiktól.

Minden nap romantikus gesztusokkal halmozta el, sosem unatkozott mellette, és mindig meglepte valami olyasmivel, amire nem számított. A tegnapi nap például sétálás közben egy játszótéren kötöttek ki, ahol felültek a mászóka tetejére, és onnan nézték végig, ahogy a nap lassan narancssárgára festi az eget. Barátja szorosan magához húzta és egy nagy puszit nyomott a homlokára. Kis meglepetések, apró örömök, amik boldoggá tették a lányt.

Mit is kívánhatott volna még? Ugyanis a második szerelme sokkal nyugodtabbak bizonyult, mint az első. Össze sem lehet hasonlítani a mindig viharos kapcsolatával, ahol a megismerkedésük pillanatától csak a veszekedések voltak a jellemzőek. Ezt nem is lehet máshogy mondani, minthogy teljesen ellentétei voltak egymásnak. A kapcsolat is, és a két srác is.

Ah Ri nagyon sokáig hasonlítgatta barátját Myung Soo-hoz, de ahogy telt az idő, ő úgy gondolt egyre kevesebbet rá – csak néha, amikor betéved a szobájába takarítani. Azóta sem adta ki a helyiséget… Valószínűleg azért, mert az mindig is a Jéghercegre fogja emlékeztetni – legalább ennyit meghagyott magának azokból az időkből.

Időközben szinte minden vágya, és álma teljesült, és úgy gondolta, csak jót tett neki azzal, hogy elment. Visszakapta Tae Woo-t is, akivel megbeszélték a kapcsolatukat, és végül a barátságban maradtak – nemrég eljegyzett egy gyönyörű modellt, akivel egy jótékonysági esten ismerkedett meg nem sokkal az után, hogy Ah Ri közölte vele, Myung Soo-t választja. Pontosabban a gazdag lánnyal vigasztalódott heteken keresztül, míg végül rádöbbent, hogy megkedvelte őt. A Bell’s tulajdonosa ráhagyta a kávézót, így saját üzlete is lett, amit ugyan kinézetre nem alakított át, de a menün egy kicsit változtatott, hogy minél több új vásárlója legyen. Egyszerűen fogalmazva, az élete sínen volt.

- Szia! – kapott váratlanul egy puszit az arcára. Barátja megérkezett a randijukra, bár kicsit késve. – Bocsánat, hogy késtem, de a prof. bent tartott. Azt mondta, hogy lát bennem valamit, amit a többiekben nem.

- Mi az a valami? – érdeklődött mosollyal az arcán.

- Tehetséget, és elhivatottságot. Azt mondta, hogy nagyon sok tehetségtelen fotós képes letenni a vizsgát, de kevés olyan van, aki viszi is valamire a szakmában, és, hogy belőlem népszerű divatfotós lehet a jövőben.

- Hűha… erre nem igazán tudok mit mondani, minthogy gratulálok! – nyomott egy puszit a srác arcára. Ezek után megindultak a fagyisstand felé.

- Itt voltunk először „randin.” – mutatott macskakörmöket a levegőbe, hisz az a kis találka teljes mértékben baráti töltetű volt. – Nem hittem volna, hogy valaha is a barátnőm leszel, és mivel ez a találkozásunk egy éves fordulója… mindenképp ide akartam jönni.

- De miért? Hogy keretet adj az évünknek? – nevetett miközben nyalt egyet a csokoládés fagylaltjából.

- Részben. – torpant meg a másik, és megfogta barátnője kezét, aki automatikusan felé fordult. – Részben pedig azért, hogy megköszönjem azt a sok időt, amit velem töltesz. Sosem hittem, hogy az élet megajándékoz egy ilyen nagyszerű lánnyal. A sok csalódás után végre tényleg boldognak érzem magam, és nagyon szerencsésnek.

- Ugye nem kéred meg a kezem? – hajolt közelebb, és suttogta, miközben a nagy csillogó barna szemekbe nézett.

- Nem. – nevetett a bociszemű fényképész tanonc. – Egyszerűen csak meg akarom köszönni, hogy vagy nekem! Szóval… köszönöm! – öleli magához hevesen dobogó szívvel, majd nagyot sóhajt. Kissé eltávolodik, hogy mélyen a lány szemébe tudjon nézni. – Még soha senkinek nem mondtam ezt a szót… és most sem fogom kimondani, mert még túl korai lenne, de tudd, hogy ÚGY érzek! Ezt sose felejtsd el! Te vagy az egyetlen lány, aki iránt valaha is ennyire őszintén, és mélyen éreztem ezt. – Ah Ri ettől a célzástól fülig vörösödött, hisz tudta, hogy őszinte. A szemében látta az érzelmeket, szavak nélkül is pontosan tudta mire gondol a másik. Ebben a pillanatban pedig ő is pontosan ugyan azt érezte: halálosan szerelmes volt a vele szemben álló fiúba, aki megmentette őt a lelki sivárságtól, és azon nyomban mellette volt a szükségben, támaszt nyújtva neki a nehéz időben.

- Tudod mikor szerettem beléd? – fúrta össze tekintetüket újra. Látta, hogy barátja nagyot nyelve, feszülten várja a választ, ezért nem is húzta tovább az időt. – Tudtad, hogy esélyed sem lenne, mert a szívem össze volt törve, de mégis minden alkalommal rohantál hozzám, amikor csak szükségem volt rád. Annyira hálás vagyok azokért a pillanatokért, amikor énekeltél nekem a fürdő padlóján ülve, miközben én a szememet is kisírtam. Mellettem álltál, holott mindenki megunta a folytonos depressziómat, de te megértettél… vigyáztál rám, és megvédtél. Azon a napon döbbentem rá mit érzek, amikor majdnem véget vetettem az életemnek, és te megállítottál. Folytak a krokodilkönnyeid, és azt mondtad, hogy: miből gondolom, hogy senki sem szeret? Te ott vagy, és szeretsz engem. Akkor jöttem rá, hogy minden pillanatban hiányoztál, amikor nem voltál mellettem. Folyamatosan ürügyet kerestem, hogy felhívhassalak, mert veled akartam lenni. Melletted biztonságba éreztem magam, és… akinek meg kéne köszönnie az én vagyok! Mindent köszönök! – nyaka köré fonta karjait, és megcsókolta a fiút. Az se érdekelte, hogy rosszalló pillantásokat kap majd, vagy, hogy mindenki őket nézi, mert ezt érezte helyesnek. Valahogy meg kellett köszönnie. S amikor levegőhiány miatt szétváltak, és végigsimított kedvese izmos mellkasán, megérezte hevesen dobogó szívét, és ettől még nagyobb mosoly kúszott ajkaira. Még mindig ugyan olyan felfokozott érzelmeket tud kiváltani belőle, mint az elején. Semmi sem változott, és ennek nagyon örült.

- Remélem, tudod, hogy nagyon boldoggá teszel engem… - hangja hitetlen volt, úgy érezte, hogy álmodik, és az még inkább feldobta a fiút, hogy legvadabb álmai 1 éve valósággá vált. Ha közvélemény kutatást tartanának, hogy ki tartja magát a legboldogabb embernek a világon, ő gondolkodás nélkül felrakná a kezét, mert az csak ő lehetett.

- Te is engem! – egy lágy szájra puszi után úgy döntöttek megkímélik a parkban tartózkodó embereket a további nyálas ömlengéstől – azaz maguktól – és inkább elmennek egy csendesebb helyre, ideje volt bepótolni a heti lemaradásukat. Túlságosan elfoglaltak voltak, hogy egymást kényeztessék… mostanra a tesztoszteron csak úgy áradt minden porcikájukból.

----------*----------

Eközben Myung Soo Amerikában – pontosabban Los Angelesben tartózkodott, ahol apja ottani cégének dolgozott. Mondhatnánk, hogy visszatért unalmas életébe, ami azelőtt volt, hogy megismerte volna Ah Ri-t, de ez egyáltalán nem így volt. Összebarátkozott néhány munkatársával, és belevetette magát az amerikaiak gátlástalan életébe. Bulizott, csajozott, és egy pillanatra sem gondolt arra, hogy mennyire belegázolt a lány érzéseibe. Legalábbis akkor nem, amikor társaságban volt. Amikor azonban az éjszaka sötétjében, a luxus-lakásában egyedül vacsorázott, vagy épp itta a kakaóját, ahogy mindig szokta, eszébe jutottak bűnei, és a koreai élete. Hiányzott neki a lökött lakótárs, aki mellett önmagának érezhette magát, és persze a legjobb barátja, akivel néha ugyan beszélnek telefonon, de soha nem avatja be őt gondjaiba, mert tudja, hogy Hyung Seok mennyire boldog most Seo Hee-vel, nem akarja elrontani a kedvét. Ugyan is amikor utoljára beszélt a sráccal azon gondolkodott, hogy megkérje barátnője kezét… lehet, hogy egy esküvőn látja majd újra Ah Ri-t?

Nem reménykedik abban, hogy a lány bármikor visszafogadná őt, és csak rá vár ebben a pillanatban is, mert nagyon csúnyán elbánt vele, és tudta, hogy ez lehetetlen. Ezen felül csak boldogságot kívánt a másiknak. Ismét önzőnek érezte magát, amikor arra gondolt, hogy reméli, nem talál mást rajta kívül, és megvárja őt. De aztán ez a kívánság hamar átbillent a csupa jót akarás oldalára. A gondolataiból egy hang rántotta ki.

- Haver, azon gondolkodtam, hogy… bandát kéne alapítanunk! – huppant le mellé egyik munkatársa Matt, a kedvenc kávézójukban. Sokáig tartott legalább hasonló helyet találni, mint a Bell’s, de végül fél éves kutatás után rátalált erre az eldugott kis üzletre a város egyik kihaltabb környékén.

- Honnan jött ez az ötlet? – nevetett fel Myung Soo.

- Hát… ültem a szobámban a gitárommal a kezemben, és beugrott! Te nagyon jól énekelsz, Drew istenien dobol, és van egy haverom, aki úgy játszik az elektromos gitáron, mint egy isten… már csak egy basszusgitáros hiányzik, és meg is van a banda… merthogy én szólógitáron játszom, de ezt tudod. – bokszolt a vállába.

- Basszusgitáron is játszom… - forgatta meg kávéscsészéjét maga előtt a Jégherceg, miközben hangosan gondolkodott.

- Akkor meg is vagyunk! – csapta össze tenyerét. Viszont, amikor nem látta Myung Soo arcán a kicsattanó lelkesedést rákérdezett az okára, hisz tudta, hogy mennyire szeret zenélni.

- Csak… amikor utoljára bandában játszottam… Ah Ri-val léptünk fel…

- Még mindig szereted? Haver, a húgom beléd van esve… ha még mindig szerelmes vagy abba a lányba, akkor ne játssz a testvéremmel!

Matt emberek... ;)

- Nem. – a határozottsága viszont egy szempillantás alatt tűnt el, amint rájött, hogy mekkorát hazudott. – Igazából… próbálok tovább lépni, és sikerül is, de… néha, csak úgy előbukkan, és olyankor kedvem lenne felszállni az első gépre, és hozzá rohanni, de tudom, hogy ő már továbblépett, és együtt van azzal a fotós sráccal. Nehéz…

- Szóval te még mindig szereted… de tovább akarsz lépni, ahogy ő tette. – bólogatott mindentudóan Matt. – Egyszer meg kell néznem ezt a lányt magamnak!

- Azonnal belezúgnál! – viccelte el a dolgot a fiú, de valójában nagyon is fájt a szíve. Tényleg úgy érezte, hogy vissza akar menni… olyan volt, mintha az elejéről kezdett volna mindent, és a falak, amiket az emlékei köré épített az elmúlt hónapok során, kezdetek lebomlani, és ezt nem szerette volna. Ki kell bírnia… itt kell maradnia. Távol attól, aki kiváltja belőle ezeket az erős érzelmeket. Ha ott lenne, biztosan nem lenne képes türtőztetni magát, és azonnal újra a lánnyal akarna lenni, de nem teheti…

Ki kell vernie a fejéből, azt, amire gondolt már napok óta. „Talán most is Baekhyun karjaiban fekszik…” – lehúzta a maradék kávéját, elköszönt barátjától, és célirányosan megindult egy számára már olyan jó ismert lakás felé, ahol mindig enyhíteni szokta bánatát…